Egy jó dolog mindenképpen kisült a (vizuálisan gyönyörű) ám elbaltázott BatCat esküvőből: Joëlle Jones új Catwoman sorozata – avagy én sem hiszem el, de sorozatban a második DC kritikámat írom.
Miután otthagyta Bruce-t az oltárnál, Selina Kyle elhagyta Gothamet és Villa Hermosa felé vette az irányt hogy aztán ott némi szerencsejáték segítségével túltegye magát a veszteségen. Selinát azonban nem hagyják pihenni és egyedül megküzdeni a démonaival: a város utcáit utánzat Macskanők járják (akiket egy titokzatos, befolyásos nő, Mrs. Creel bérelt fel), amikor pedig az egyikük megöl két rendőrt, a gyanú Selinára terelődik, aki így kénytelen újra felvenni a cicarucit.
Az az igazság, és ezt sejthettétek eddig is, hogy nem nagyon olvasok DC-t. Ez nálam nem kifejezetten elvi kérdés, mindössze csak zsigerből gyűlölöm Batmant, Superman pedig hidegen hagy, és így elég nehéz belerázódni a kiadó munkásságába (ettől függetlenül ha tudtok valami jó sztorit, aminek esetleg még női főszereplője is van, akkor azt nyugodtan dobjátok irányomba!). Viszont a múlt héten ugye kielemeztem a Batman #50-et, aminek Jones sorozata a közvetlen folytatása – olyannyira közvetlen, hogy egy napon jelent meg a két lapszám –, így azért kicsit kíváncsi voltam, merre indut Selina, miután levetette magát a tetőről.
Talán az első dolog, amit érdemes megemlíteni, az a sorozat kvázi „különlegessége”, méghozzá az, hogy Joëlle Jones nem csak íróként, hanem rajzolóként is jegyzi a szériát (míg a színekért Laura Allred felel), ami azért kifejezett helyzeti előnyt jelent számára. Ez meg is látszik a végeredményen: a panelek érdekesen, dinamikusak, jól ütemezettek – külön tetszett a metróbeli üldözés. Jones ezen kívül egy kicsit újított Catwoman ruháján is – egy egészen kicsit –, amitől az még egy kicsit szexibb lett, azonban funkcionalitása a helyén maradt, valamint nagyon szépen kontrasztba helyezte a jó/szép és gonosz/ronda oldalakat, ahol a szépség maszként is funkcionál, ami a valós természetet rejti (ha elolvassátok, megértitek). Jones amúgy erről nyilatkozott is, hogy miután a DC annyira bővelkedik a gyönyörű gonosztevőkben, ő most valaki olyannal szeretett volna dolgozni, aki igazán ronda, aki tönkretette magát.
A történet maga egyelőre nem túl kiforrott, de érdekesen indul – kíváncsi leszek első sorban Mrs. Creel motivációira, Selina reakcióira, arra, hogyan próbálja feldolgozni a közelmúlt eseményeit, valamint arra is, hogy kik a Macskanő-utánzatok, és vajon mi vitte rá őket az utánzásra? Hogy a Selinát üldöző, sármos nyomozóról ne is beszéljünk… Szóval ha az első lapszám nem is ad olyan túl sokat, azért érdekes kérdéseket vet fel, és így sikerült felkeltenie az érdeklődésemet – vagyis tökéletesen elvégezte a feladatát! Tehát ilyen szempontból teljesen elégedett vagyok.
Még két apróság: valami hihetetlen, milyen jó, hogy nincs itt Batman! Erről már a múltkor is írtam, hogyha Batman jelen van, akkor minden körülötte forog, és miden karakter azért létezik, hogy őt kiszolgálja. Magányában azonban Selina önmaga, kikerekedett karakter lehet, valaki, aki nem csak azért van jelen, hogy Bruce szenvedjen (lásd: Batman #50). Vagyis, már bocsánat, de Selina sokkal érdekesebb önmagában. A másik dolog pedig, hogy a nyomozó itt azzal nyit, hogy tudja, Selina a Macskanő – most legyünk őszinték, mennyivel logikusabb, elegánsabb és egyszerűbb megoldás ez annál, minthogy „hajnalban, egy felhőkarcoló tetején, egy részeg bíróval kell megesküdnünk, nehogy kitudódjon, hogy kik vagyunk”? Köszönöm, Joëlle Jones.
Mindent összefoglalva tehát teljes mértékben meg voltam elégedve a Catwoman első számával: jó a felütés, jó a grafika, jó a karakterformázás, vagyis itt aztán tényleg semmire nem lehet panasz. Mármint azt leszámítva, hogy honnan nőtte ki magát a sztori.
Szerző
