“A természet mindig emberséges, nem úgy, mint az emberek.”
Lassan két éve szemeztem a Madárasszonnyal, és nagyon szerettem volna szeretni, de sajnos nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet.
Linger Lea anyja különleges nő volt: megszállott madarász, aki súlyos depressziója elől a természet világába menekült. Az asszony öngyilkossága után Lea végigjárja a rokonait, hogy az emlékeiken keresztül felgöngyölítse családja történetét, miközben maga is épp az anyaságra készül. Ám a nyomozás során önmagáról és a rokonairól is többet tud meg, mint amire valaha is
számított.
Finy Petra első regényében a hazai növény- és állatvilág soha nem látott gazdagságban tárul az olvasó elé. A magyar irodalomban egyedülálló vállalkozás, mely a természet nyelvén mesél el egy nagyon is emberi történetet.
Nagy reményekkel és lelkesedéssel kezdtem bele ebbe a könyvbe, mert első pillantásra (és fülszövegolvasásra) megfogott ez a természetközeli, madaras téma. Az alapötletet egészen fantasztikusnak tartottam, nagyon sokat ki lehetett volna hozni belőle, ahogy Lea végigjárja a családtagokat és az anyja barátait, hogy megismerje a múltját. És az is ötletes, hogy a fejezetek mind valamilyen madárról, állatról vagy növényről kapták a nevüket, olvasás közben rá is gugliztam azokra, amiknek a megjelenésében nem voltam biztos, szóval ez így nagyon hangulatos volt. (És még a színezéshez is inspirálódtam – igen, Johanna Basford engem is visszarepített az oviba.)
Viszont a kivitelezéssel korántsem vagyok megelégedve. Eleve nem tetszett a stílus, zavart a sok tőmondat, a sokszor erőltetett hasonlatok és metaforák, a totálisan életszerűtlen, leginkább monologizálásba hajló párbeszédek. Senki nem beszélget így. Ráadásul néha még valami népmeseire hajazó stílust is éreztem bevillanni, de lehet, hogy csak hallucináltam.
Aztán itt vannak a karakterek: egyáltalán nem jött át nekem az anya, Lili. Szerintem nem sikerült megragadnia az írónőnek a mentális problémákat, a depressziót, nagyon lehetetlen volt az egész végletekig eltúlzott madármánia, az önpusztító hajlamáról nem is beszélve. Az meg csak a hab a tortán, hogy az egész család flúgos volt. Nem is értettem Lea nagy ellenszenvét a nagyival kapcsolatban, szerintem még ő volt a legnormálisabb. És ha valakinek, akkor neki aztán volt trauma az életében.
És Lea, a mi drága főhősnőnk… istenem, kikészített ez a nő, annyira egy szerencsétlen hülye volt. Sajnálom, de erre egyszerűen nincs jobb szó. Pedig egész jól indított, de minél jobban megismertük, annál jobban elegem lett belőle. Nem értettem a nagy gyerekmániáját, hogy miért volt annyira rákattanva az anyaságra, amikor nyilvánvaló volt, hogy egy rossz, halódó párkapcsolatban él, és már nem is szereti Dorient, a pasiját. Amit a végén csinált, az meg kész katasztrófa. Még egy ilyen meggondolatlan, hülye nőt nem hordott a hátán a Föld. A romantikus szál egészen gusztustalan, teljesen kiakadtam rajta, de nem mondok többet, nehogy valakit megfosszak az élvezetektől.
Leót – aki anyu fiatalkori szerelme volt – az első perctől fogva utáltam, pedig alapvetően a Lilivel való kapcsolata nem volt rossz, de azok a nevetséges szóviccei teljesen felidegeltek. Istenem, miért hagytad, hogy az emberek feltalálják a gyatra szóvicceket? Kínosan rossz volt vele „beszélgetni”. A való életben, ha ilyeneket hallgatok, akkor nem bírom megállni szemforgatás nélkül, de szerintem neki már szóltam is volna, hogy álljon le, mielőtt idegrohamot kapok és belefojtom a mentaszörpbe.
Az apás szál szintén rémes, van benne kavarás bőven, és általánosságban elmondható, hogy mindenki nagyon furcsán viselkedik. Biztos, hogy nem csak Lilinek voltak mentális problémái, mindenki gyanús nekem.
Jobb kivitelezéssel ez egy nagyon különleges, emlékezetes történet lehetett volna, de így a végére már olyan lett, mint valami paródia. Az elején Lea emlékei még érdekesek voltak az anyjáról, de ahogy a különböző családtagok sztorizgatását hallgattuk, már ezek is egyre inkább túlzóak és esetlenek lettek. Az érzelmeket sem hittem el, hiába szóvirágozták el a szereplők az érzéseiket. A végére csak Lili hollója tartotta bennem a lelket, igazán menő háziállat/őrangyal volt.
Sajnos így csak a sok gyönyörűséges madár marad meg az emlékezetemben, de az nagyon. Mostanában amúgy is szeretem figyelni őket, amikor ugrándoznak a kerítésünkön meg az ablak előtti fán, szóval ha félretesszük a negatív elemeket, akkor jól esett (volna) a lelkemnek egy madaras könyv. De akkor már inkább a Senki madara Szabó T. Annától, vagy Helen Macdonald H, mint héjája.
Szerző
- Szerkesztő
