The Handmaid’s Tale S02E12 – Postpartum

Két évad és huszonegy epizód után most A szolgálólány meséjében is picit csalódnom kellett. Nem mondom, hogy olyan förtelmesre sikeredett volna a Postpartum címre hallgató rész, mert a legtöbb pont most is rendben volt, ám néha kissé vegyes érzések keringtek bennem, főleg egy olyan csodálatos felvonás után, mint a múltkori. Ettől természetesen még nem fogom leírni a szériát, főleg nem a finálé kapujában, és nyilván semmi sem tökéletes, de attól ez még nem esett valami jól.

Offred (Elisabeth Moss) két héttel szülés után hirtelen egy Vörös Központban találja magát, kislányát pedig immáron a Waterfordok nevelik, ő csak lefeji nekik az anyatejet, míg a vezetőség ki nem találja, mi legyen vele, ám személyesen nem láthatja a babát. Az üres és elhagyatott erdei házból tehát megmenekült a téli hideg kellős közepén, azonban helyzete nem túl fényes. A szolgálólány azonban a gyermek közelségének hiányában nem tud elég tejet adni, így a Waterfordok beleegyeznek abba, hogy rövid ideig visszatérjen hozzájuk. Eközben Nick (Max Minghella) feleségének, Edennek (Sydney Sweeney) tetőfokára hág a magánya, és megpróbál elszökni egy őrrel, Emily (Alexis Bledel) pedig új Parancsnokot kap, aki enyhén szólva is fura alak.

Kezdem a rosszal, mert abból kevés van: számomra rettenetesen zavaró volt ennek az epizódnak a kezdése. Abból a meghitt, felemelő közegből, amit az előző rész megteremtett, hirtelen, mindenféle visszatekintés vagy egyéb magyarázat nélkül csöppenünk bele ebbe az új szituációba. Az alkotók eddig profin ugráltak az időben, valamilyen ugyanilyen könnyedén és alaposan csatoltak vissza a történethez, most azonban semmit nem tudtunk meg arról, mi történt abban a két hétben, ami a két epizód közt eltelt. Pedig nem kellett volna túlcifrázni a dolgokat, elég lett volna csak két-három pár másodperces flashback szcéna, és máris nem tűnt volna ennyire hirtelennek és hanyagnak ez a lépés.

Azért pozitív momentumok is akadtak elég rendesen, úgyhogy az előbb említetteket leszámítva hozta a sorozat a tőle megszokottat. Most csak egyvalamit emelnék ki, mielőtt kisregényt rittyentenék ide, mégpedig Eden sztoriját. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer nemhogy megszeretem, de bármit is fogok érezni a kiscsaj iránt, és ahogy olvasgattam mások reakcióit, nem voltam ezzel a véleményemmel egyedül. Eden egy tinilány, akit a rendszer kényszerből adott férjhez, és eddig egy túlbuzgó szentfazéknak hitte mindenki, aki még ráadásul hihetetlenül idegesítő is volt. Utólag visszagondolva, Edent senki sem úgy kezelte, ahogy azt illett volna, hiszen egy naiv, tapasztalatlan és túlságosan is csőlátásúan nevelt gyerekről van szó, aki pont emiatt nem is tudott volna korábban máshogy viselkedni. Végül gyönyörű lezáró ívet kapott az ő karaktere, ami érezhetően megindított valamit a gileádiakban – kíváncsian várom, milyen hatása lesz ennek a jövőben.

Ismét egy rendkívül érzelmes epizódot tudhatunk magunk mögött, és a szezonzáró előtt komoly feszültség uralkodik a levegőben A szolgálólány meséjének háza táján.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..