Tan Twan Eng: Esőcsináló

“Amikor eltévedsz e világban vagy magában az idő birodalmában, emlékezz vissza rá, ki voltál valaha, és nyomban tudni fogod, ki vagy jelenleg!”

Az Esőcsináló Tan Twan Eng első regénye, de nélkülözi az elsőkönyves írók tipikus hibáit. Gyönyörűen megírt, lenyűgöző és megindító történet, ami valósággal simogatja az ember lelkét, miközben össze is töri.

1939, ​Pinang, Malajzia. A tizenhat éves Philip Hutton mindig is számkivetettnek érezte magát. Angol édesapja és kínai édesanyja gyermekeként nem tartozott igazán egyik nemzethez sem. Ezen a nyáron azonban véget ér a magány időszaka: megismer egy japán diplomatát, Hayato Endót, aki mestere lesz, és idővel egyre szorosabbá válik a kapcsolatuk. Philip körbevezeti Endo szant a szigeten, megmutatva mindent, ami fontos és kedves számára, Endo szan pedig bevezeti a fiút a japán kultúra és gondolkodás világába, harcművészetre és a zen buddhizmus világszemléletére tanítja.
Az újonnan szerzett tudásnak és barátságnak azonban óriási ára van. Endo szant kötelessége a sajátjaihoz fűzi, amire Philip csak akkor döbben rá, amikor a japánok megszállják Malajziát. A fiatalember kénytelen szembenézni a ténnyel, hogy mestere, akinek ő feltétlen hűséget és engedelmességet fogadott, olyan titkokat rejteget, amelyek Philip egész világát romba dönthetik. Mindent kockára kell tennie, hogy megmentse azokat, akiket akaratlanul is halálos veszélybe sodort, és hogy fölfedezze, ki is ő valójában, és mire képes.

Ez volt az első találkozásom a maláj irodalommal, de ha ilyen írókat terem az a vidék, akkor sürgősen mélyebbre kell ásnom. Teljesen oda meg vissza vagyok Tan Twan Eng stílusától, már az első sorokkal lenyűgözött, és végig kész gyönyörűség volt elmerülni a soraiban. Többször is előfordult, hogy újraolvastam egy-egy bekezdést, mert az író olyan jól bánik a szavakkal, és annyi szépséget képes belesűríteni néhány mondatba, ami másnak egy teljes könyvön keresztül sem sikerül. Le a kalappal a fordító, Hegedűs Péter előtt is, amiért ilyen szép szöveget olvashattunk.

A Malajziáról való tudásom kimerült néhány természetfilmben – és anyámnak hála a Sandokanban -, szóval szinte minden újdonságként hatott rám, és egészen elvarázsolt az, ahogy az író Pinangot megjelenítette. Szívesen éltem volna ott egy háborúmentes időben, nagyon megfogott a város hangulata és a természeti szépségek is.

Őszintén szólva leginkább a regény eleje fogott meg, amikor Endó szan tanítani kezdte Philipet és kialakult a barátságuk, én is egészen zen hangulatba kerültem tőle. A buddhizmus és a keleti gondolkodás egyébként is mindig szimpatikus volt, ez a könyv is rengeteg értékes és szép eszmét fogalmazott meg, jól esett elnyammogni egy-egy bölcs gondolaton. Meg úgy az egész regényt emésztgettem egy ideig, még hetekkel a befejezése után is sokszor ez jár a fejemben.

Soha nem érdekeltek különösebben a harcművészetek, azt leszámítva, hogy látványosnak tartottam őket, de nagyon megragadott, ahogy az író ezekről beszélt, minden szavából látszott, hogy tényleg ért hozzá és elmélyedt benne, nem csak úgy bedobta a történetbe. És ott vannak azok a kis epizódszerű, egészen mesés jelenetek, amik valósággal befészkelték magukat a lelkembe, mint pl. a szentjánosbogaras, amik nem csak „vizuálisan” gyönyörűek, hanem az érzelmi töltetük is az.

Szívfájdító volt olvasni, ahogy ezt a tökéletes idillt megtörte a háború, a japán megszállás. A második fele már sokkal sötétebb hangulatú volt, sokszor egészen elborzasztó volt szembesülni a japánok kegyetlenségével. Néha mellesleg megfordult a fejemben, hogy egy kicsit mintha túlírt lenne, de igazából kit érdekel, bármennyit elbírtam volna egy ilyen írótól.

De nem csak a történet összetett és sokszínű, hanem a karakterek is. Philip a szemünk láttára vált kívülálló fiúból felelősségteljes fiatalemberré, és nagyon érdekes volt figyelemmel kísérni ezt a változást. Kínai anya és angol apa gyermekeként mindig is kilógott a sorból, nem találta a helyét sem az angolok, sem a kínaiak, sem a malájok között, még a saját családjában sem. Endó szan hatására egyre jobban megismerte önmagát, és ezzel együtt képes volt a változásra, és sokkal közelebb került a szeretteihez. A háború alatt meghozott döntéseit nem szeretném bírálni, fogalmam sincs, én mit tennék ilyen helyzetben, de én elfogadtam, hogy csak a szeretteit akarta megvédeni.

Endó szan sok fejtörést okozott, nagyon összetett és bonyolult karakter, úgyhogy fogalmam sincs, hogy érezzek vele kapcsolatban. Maradjunk a nehezteléssel vegyes szeretetféle tiszteletnél. Vagy valami ilyesmi.

De a mellékszereplők is jóval többek egyszerű sablonoknál; Noel Hutton; a nagypapa; Isabel, Philip nővére; a kínai Kun és az apja, vagy Tanaka, a szintén japán szenszei is mind lenyűgözőek voltak a maguk módján. Itt még az utolsó mellékszereplő, mint pl. a Hutton család sofőrje is ír valamilyen jelentőséggel és mélységgel.

A kerettörténet, vagyis az immár idős Philip és egy Micsikó nevű japán nő találkozása és múltidézése is tetszett; enélkül is tökéletesen működött volna a regény, de ez hozzáadott egy plusz nosztalgikus, keserédes ízt. A befejezés pedig mindkét szálon egyszerre mélységesen szomorú, de közben valahogy felszabadító is. Összességében léleksimogatóan gyönyörűséges olvasmánynak nyilvánítom.

Ezek után muszáj lesz elolvasnom Az Esti ködök kertjét, a szerző második regényét is. Ha csak fele ilyen jó, már akkor megérte, de gyanítom, hogy még csodálatosabb élménnyel fog megajándékozni.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..