Hollandok a gyepen – Delain & Epica, 2018.07.25, FEZEN Fesztivál, Székesfehérvár

Alapjában véve nem vagyok egy nagy fesztiválozó, mivel számomra majdnem minden a zenekarok teljes, önálló koncertjei mellett szól, talán a sorban állás mennyiségét leszámítva. Az utóbbi években viszont nem mondom, hogy rászoktam a fesztiválokra, ám gyakrabban látogattam ilyen eseményeket, mint addigi koncertre járós pályafutásom előtt bármikor. Idén a FEZEN-re esett a választásom, bár eléggé kalandos volt az odáig vezető út: először a Metal Allegiance és az Epica kombója keltette fel az érdeklődésemet, ez előbbi egy igen különleges formáció, akik aztán sajnos lemondták a fellépést. Már készültem elfelejteni a nyári kiruccanásomat, amikor bejelentették, hogy a szintén holland, szintén szimfonikus metált játszó Delain fog helyettesíteni, én pedig azonnal meg is vettem azt a szerdai napijegyet.

A fesztivál kezdőnapján irtózatos meleg volt, de már akkor is szép számban összegyűltek a bulizni vágyók. Én, a forgalomnak hála, nagyjából húsz perccel kezdés előtt estem be a FEZEN területére, ám legnagyobb szerencsémre így is sikerült a kedvenc helyemet – első sor, színpad jobb oldala – elfoglalni. Végül pár perc késéssel ugyan, de nem sokkal este hat óra után meg is kezdte a bulit a Delain, méghozzá a rendkívül ütős Hands Of Gold című számmal, amit megannyi remek dal követett, köztük olyan slágerek, mint például a Suckerpunch, a The Glory And The Scum, a Get The Devil Out Of Me, vagy éppenséggel a The Gathering. Én személy szerint a We Are The Others album megjelenése óta kicsit elhanyagoltam a Delaint, és csak a fesztivál előtti héten pótoltam be a lemaradást. Szidtam is magam utána rendesen, mert ismét rá kellett jönnöm, milyen remek ez a banda, és nem csak lemezen, hanem élőben is. A közönség egyértelműen inkább az Epicára várt, ám Delainéknek is jól sikerült mozgósítaniuk a tömeget, és biztos vagyok benne, hogy szereztek pár új rajongót maguknak a nap végére.

Az este második holland csapata, az Epica aztán már időben kezdett, és pontban este nyolc órakor felcsendült legutóbbi albumuk, a The Holographic Principle két kezdő dala egymás után, az Eidola és az Edge Of The Blade, ami legalább ugyanolyan erős entré volt, mint Delainéké. A nézők egyből aktívabbak lettek, és amennyire elláttam hátrafelé, meg is telt a Harman színpad előtti küzdőtér, annak ellenére, hogy a hőmérséklet nem igazán akart lejjebb kúszni. Epicáék is nagyon jól összeválogatták a számlistát, hiszen az újabb dalok mellett, mint az Ascension – Dream State Armageddon, a libabőrt produkáló Once Upon a Nightmare – Dancing In A Hurricane páros, vagy a Beyond The Matrix, bőven helyet kaptak a régebbi slágerek is, például az első lemezről előszedett Sensorium és a Cry For The Moon, a Storm The Sorrow, a meghosszabbított intróval ellátott Sancta Terra, vagy éppenséggel a The Obsessive Devotion. A záró dalnak betett Consign To Obliviont sajnos élőben sem sikerült megszeretnem, de egyrészt ez legyen az én problémám, másrészt, ettől függetlenül ez a szám is rettentően ütősen szólt.

A tagok szintén kitettek magukért – mindkét formációt láttam már korábban, pont a Sonata Arctica előzenekaraként, akkor is élveztem az előadásaikat, még ha rövidre is fogták. A hollandok most sem kaptak túl hosszú műsoridőt, hiszen „fejenként” alig játszottak többet egy óránál, de őszintén szólva, még ennyinek sem tűnt, annyira élveztem mindkét koncertet, hogy nagyon hamar elment az idő. Imádtam viszont, hogy mindkét zenekarban, gyakorlatilag mindegyik tag kivette a részét a közönség buzdításából, nem csak az énekesek. Külön kiemelném ebből a szempontból az Epica billentyűsét, Coen Janssent, aki nem egy szám alatt egyszerűen nyakába akasztotta hangszerét és kiballagott a színpad elejére, sőt olyan is volt, hogy egy dal kellős közepén, amikor épp nem volt dolga, előre rohant biztatni minket. Pozitív csalódás volt Simone Simons teljesítménye is, akit ugyan mindig is kedveltem, de túlzottan modoros előadónak tartottam – hát, most rendkívül elemében volt, ráadásul a Beyond The Matrix refrénje alatt együtt ugrált a többiekkel, miközben nem semmi magasságokat kellett kiénekelnie, úgyhogy tényleg le a kalappal előtte!

Tudnám még ragozni, de úgy hiszem, a lényeget már leírtam: mind a Delain, mind az Epica bőven kitett magáért ezen a rendkívül forró és fárasztó szerda estén, és rendkívül örülök, hogy találtam még két együttest, akik nem veszik félvállról a fesztiválos fellépéseket!

Hollandok a gyepen – Delain & Epica, 2018.07.25, FEZEN Fesztivál, Székesfehérvár

[kép 1]

Alapjában véve nem vagyok egy nagy fesztiválozó, mivel számomra majdnem minden a zenekarok teljes, önálló koncertjei mellett szól, talán a sorban állás mennyiségét leszámítva. Az utóbbi években viszont nem mondom, hogy rászoktam a fesztiválokra, ám gyakrabban látogattam ilyen eseményeket, mint addigi koncertre járós pályafutásom előtt bármikor. Idén a FEZEN-re esett a választásom, bár eléggé kalandos volt az odáig vezető út: először a Metal Allegiance és az Epica kombója keltette fel az érdeklődésemet, ez előbbi egy igen különleges formáció, akik aztán sajnos lemondták a fellépést. Már készültem elfelejteni a nyári kiruccanásomat, amikor bejelentették, hogy a szintén holland, szintén szimfonikus metált játszó Delain fog helyettesíteni, én pedig azonnal meg is vettem azt a szerdai napijegyet.

[kép 2]

A fesztivál kezdőnapján irtózatos meleg volt, de már akkor is szép számban összegyűltek a bulizni vágyók. Én, a forgalomnak hála, nagyjából húsz perccel kezdés előtt estem be a FEZEN területére, ám legnagyobb szerencsémre így is sikerült a kedvenc helyemet – első sor, színpad jobb oldala – elfoglalni. Végül pár perc késéssel ugyan, de nem sokkal este hat óra után meg is kezdte a bulit a Delain, méghozzá a rendkívül ütős Hands Of Gold című számmal, amit megannyi remek dal követett, köztük olyan slágerek, mint például a Suckerpunch, a The Glory And The Scum, a Get The Devil Out Of Me, vagy éppenséggel a The Gathering. Én személy szerint a We Are The Others album megjelenése óta kicsit elhanyagoltam a Delaint, és csak a fesztivál előtti héten pótoltam be a lemaradást. Szidtam is magam utána rendesen, mert ismét rá kellett jönnöm, milyen remek ez a banda, és nem csak lemezen, hanem élőben is. A közönség egyértelműen inkább az Epicára várt, ám Delainéknek is jól sikerült mozgósítaniuk a tömeget, és biztos vagyok benne, hogy szereztek pár új rajongót maguknak a nap végére.

[kép 3]

Az este második holland csapata, az Epica aztán már időben kezdett, és pontban este nyolc órakor felcsendült legutóbbi albumuk, a The Holographic Principle két kezdő dala egymás után, az Eidola és az Edge Of The Blade, ami legalább ugyanolyan erős entré volt, mint Delainéké. A nézők egyből aktívabbak lettek, és amennyire elláttam hátrafelé, meg is telt a Harman színpad előtti küzdőtér, annak ellenére, hogy a hőmérséklet nem igazán akart lejjebb kúszni. Epicáék is nagyon jól összeválogatták a számlistát, hiszen az újabb dalok mellett, mint az Ascension – Dream State Armageddon, a libabőrt produkáló Once Upon a Nightmare – Dancing In A Hurricane páros, vagy a Beyond The Matrix, bőven helyet kaptak a régebbi slágerek is, például az első lemezről előszedett Sensorium és a Cry For The Moon, a Storm The Sorrow, a meghosszabbított intróval ellátott Sancta Terra, vagy éppenséggel a The Obsessive Devotion. A záró dalnak betett Consign To Obliviont sajnos élőben sem sikerült megszeretnem, de egyrészt ez legyen az én problémám, másrészt, ettől függetlenül ez a szám is rettentően ütősen szólt.

[kép 4]

A tagok szintén kitettek magukért – mindkét formációt láttam már korábban, pont a Sonata Arctica előzenekaraként, akkor is élveztem az előadásaikat, még ha rövidre is fogták. A hollandok most sem kaptak túl hosszú műsoridőt, hiszen „fejenként” alig játszottak többet egy óránál, de őszintén szólva, még ennyinek sem tűnt, annyira élveztem mindkét koncertet, hogy nagyon hamar elment az idő. Imádtam viszont, hogy mindkét zenekarban, gyakorlatilag mindegyik tag kivette a részét a közönség buzdításából, nem csak az énekesek. Külön kiemelném ebből a szempontból az Epica billentyűsét, Coen Janssent, aki nem egy szám alatt egyszerűen nyakába akasztotta hangszerét és kiballagott a színpad elejére, sőt olyan is volt, hogy egy dal kellős közepén, amikor épp nem volt dolga, előre rohant biztatni minket. Pozitív csalódás volt Simone Simons teljesítménye is, akit ugyan mindig is kedveltem, de túlzottan modoros előadónak tartottam – hát, most rendkívül elemében volt, ráadásul a Beyond The Matrix refrénje alatt együtt ugrált a többiekkel, miközben nem semmi magasságokat kellett kiénekelnie, úgyhogy tényleg le a kalappal előtte!

[kép 5]

Tudnám még ragozni, de úgy hiszem, a lényeget már leírtam: mind a Delain, mind az Epica bőven kitett magáért ezen a rendkívül forró és fárasztó szerda estén, és rendkívül örülök, hogy találtam még két együttest, akik nem veszik félvállról a fesztiválos fellépéseket!

Delain számlista:

Intro (The Monarch)

  1. Hands Of Gold
  2. Suckerpunch
  3. The Glory And The Scum
  4. Get The Devil Out Of Me
  5. The Hurricane
  6. Danse Macabre
  7. Fire With Fire
  8. Pristine
  9. Sleepwalkers Dream
  10. The Gathering
  11. Not Enough
  12. Mother Machine
  13. Don’t Let Go
  14. We Are The Others

 

Epica számlista:

Intro (Eidola)

  1. Edge Of The Blade
  2. Sensorium
  3. The Essence Of Silence
  4. Storm The Sorrow
  5. Ascension – Dream State Armageddon
  6. Dancing In A Hurricane
  7. Cry For The Moon
  8. The Obsessive Devotion
  9. Unchain Utopia
  10. Once Upon A Nightmare
  11. Sancta Terra
  12. Beyond The Matrix
  13. Consign To Oblivion

 

(Képek: rattle.hu)

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..