Szabó Magda: Freskó

“A szem a lélek lámpása.”

Szabó Magda első regénye, a Freskó fájdalmas, mégis varázslatos, színes képet fest egy családról.

A freskó egy lenvászon lepedő alatt rejtőzik a falon, a tarbai református pap kiszolgált, vén mindenese, Anzsu vályogházában. Annak idején családját festette meg rajta az esperes lánya, a gyerekkorától a színek és formák bűvöletében élő Annuska. E festmény alakjai elevenednek meg a regényben, s velük együtt több nemzedék sorsa és története, egy letűnt világ emberi viszonyai, társadalma és erkölcsei.
A család tagjai az évtizedekig elmegyógyintézetben ápolt papné temetésére gyűlnek össze. Ezért tér haza a városba Annuska, aki kilenc évvel korábban világra szóló botrányt kavarva szökött meg a szülői házból, hogy gyermekkori álmát valóra váltva festő lehessen. Megkeseredett, zsarnoki apja, aki egyik kezében a Bibliával, a másikban nadrágszíjjal nevelte gyermekeit, azonnal kitagadta. Azóta Annuskának a nevét se szabad kiejteni a tarbai parókián.
Már a „tékozló lány” visszatérésének híre felbolydítja a várost és a családot, amelynek tagjai magányban, szeretetlenül, a gyanakvás és gyűlölködés fojtó légkörében élnek. Az örök lázadó, a távollétében szinte mitikus figurává nőtt és most a nyári vihar hirtelenségével és frissességével érkező Annuska jelenléte óhatatlanul arra készteti őket, hogy számot vessenek addigi életükkel és önmagukkal. A reggeli és esti harangszó között eltelő tizenhárom órában elevenek és holtak hazugságai, álszentsége, képmutatása és önzése kerül mérlegre. Előbb-utóbb senki sem kerülheti el, hogy lehulljon róla az álarc.

Bárcsak minden első regény ilyen jól sikerülne! A Freskó minden szempontból érdekes, mégis talán a történetmesélés módja az, ami igazán megfogott benne. Szeretem, amikor az író megadja a lehetőséget az olvasóknak, hogy saját maguk rakják össze a történetet és alkossanak ítéletet a szereplőkről az elszórt információmorzsákból és abból, ahogy a karakterek egymást jellemzik.

Az egy nap/különleges esemény alatt játszódó történetek is régóta kedvesek kicsi szívemnek (Helló Virginia Woolf!), mindig borzasztó érdekesnek tartottam, hogy mennyi mindent el lehet mesélni ilyen rövid idő alatt, és hogy mennyit változhat az ember véleménye, mire a végére ér.

Kíváncsi voltam, hogy mi történt Annuskával, ami miatt megszakadt a kapcsolat a családjával, és meg is tudom érteni őt. Fura volt, hogy mindenki úgy gondolt rá, mintha még mindig az a hisztis kislány lenne, de gondolom így van ez, ha sokáig nem találkozik az ember a régi ismerősökkel. Érdekes karakter, szerettem benne, hogy szembe mert szállni a vaskalapos családjával, és kiállt magáért.

És ez bizony rá is fért ilyen családtagok mellett. A bennem élő feminista mélyen felháborodott azon, ahogy a férfiak gondolkoztak a nők/feleségek szerepéről. Csak gondoskodjon a családról, kussoljon és tűrjön el mindent szép csendben… pff, hát adnék én nekik. Az erőszakos, álszent apa, Kun László és az Árva is mélységesen kiakasztott; ebben a könyvben az egyetlen normális férfi Anzsu volt, meg Ádám, Annuska szerelme, bár belőle nem láttunk sokat.

A hangulata végig nagyon komor és feszültséggel teli, tényleg olyan, mint a vihar előtti csend. De a végén éreztem valamiféle felszabadulást, mintha Annuska el tudná engedni a múltat azzal, hogy szembenézett vele.

Szabó Magda számomra mindig képes maradandót alkotni, ezúttal is sokáig nem eresztett a történet és a szereplői. Az biztos, hogy a Freskó bőven ad gondolkodnivalót a befejezése után is.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..