Nappali őrség

Nagyon, nagyon nehezen született meg ez az értékelésem, pont olyan nehezen, mint ahogyan olvastam a könyvet is. Ejj, Anton, de hiányzol!

Mindig is volt fény és sötét, és ez a két fél mindig is háborúzott, mígnem kötöttek egy szerződést, hivatalokat állítottak fel, és az egészet átszőtte a szívességek, billogok, jóváhagyások, és tartozások hálója. A Nappali Őrség tagjai a sötétséget szolgálják, azokat a teremtményeket, amik az éjszaka gyermekei, és amik nem kezelnék túl nagy barátsággal az emberi nemet, akiket az Éjszakai Őrség véd, úgy ahogy más természetfeletti lényeket, akik nem akarnak mást, csupán élni.

Azonban az Inkvizítorok bíróságától ellopnak egy nagy erejű mágikus tárgyat, ami rossz kezekben hihetetlen pusztítást vihet véghez, és amire mindkét oldalnak titokban fáj a foga. De vajon ebben a mágiában átszőtt világban, ami Moszkva utcáin zajlik, győzedelmeskedhet ismét a jó, vagy végérvényesen eljön a sötétség kora?

Szergej Lukjanyenko ezúttal Vlagyimir Vasziljev segítségét vette igénybe, hogy tovább szője a fény és a sötétség harcát, azonban ez a kötet, nos, nem lehet finoman megfogalmazni, kínosan erőltetett, verítékszagú, és úgy minden szempontból értelmetlen.

Anton helyett – akit a korábbi, Éjszakai őrség kötetben ismerhettünk és szerethettünk meg – ezúttal a korábban már bemutatott, Aliszát követjük, aki a nappali Őrség tagja. A lányt végigkísérhetjük szerelmen, munkán és harcon át, azonban a karaktere annyira sekélyes, hiteltelen és nőietlen, hogy az már fáj. Felrémlett bennem, hogy az írópáros még az életében nem találkozott nővel, így csak elképzelni tudták milyen is lehetne, ennek örömére megalkották Aliszát, aki pontosan úgy viselkedik, mint egy férfi, csak kirívó ruhában, na meg minden – de tényleg minden – férfiba azonnal beleszeret.

Kénytelen vagyok összehasonlítani Antonnal Aliszát: előbbi humoros, kissé szarkasztikus férfi, akinek megvan a maga keresztje, de azért egy egészen élhető és szerethető karakter, Alisza meg egy üres folt, egy színtelen árny… Most komolyan, mutassatok nekem egyetlen egy nőt, aki viccet csinál abból, hogy a taxis majdnem megerőszakolta, és amúgy is, ez naponta ötször előfordul vele!?

Kínkeservesen olvastam végig a kötetet, annak ellenére, hogy a második novellában már kicsit elhagytuk Alisza fojtogató semmilyenségét, míg a harmadik novellában kissé örömittasan vetettem magam Anton karjaiba, és élveztem a kissé fekete humorát ismét. Rendkívüli módon élvezem a Lukjanyenko által megalkotott sötét fantasy világot, ami átszövi a miénket, de könyörgöm, többet ne írjon női szereplőket az, aki eggyel sem találkozott életében!

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..