X-Men Vol. 4 (2013-2015)

Avagy a széria, amit első ránézésre imádnom kéne, azonban elolvasva mégis csak azt tudom mondani róla, hogy „nem volt rossz”.

Az X-Men negyedik szériája tulajdonképpen nem egy összefüggő történet (mondjuk az ilyen hosszban ritka is), hanem több kisebb narratív ív összessége, amit ráadásul még csak nem is ugyanaz az író jegyez: bár a sorozat nagyrészéért – az elejétől egészen a tizenhetedik lapszámig – Brian Wood a felelős, az utolsó két ívet már Marc Guggenheim (#18-22) és a G. Willow Wilson (#23-26) vetette papírra, vagy talán pontosabban képernyőre.

És miért is mondtam azt, hogy papírforma szerint nekem imádnom kéne ezt a szériát? Hát azért, mert mindvégig tiszta női csapattal operál, sőt, a sorozat nagy részében ezek közt a nők közt csak egy fehér van. A kezdeti felállás Storm, Shadowcat, Rogue, Psylocke, Rachel Grey és Jubilee, azonban a második ívtől Shadowcat és Rogue kiszáll, helyükre pedig Monet St. Croix és Karima Shapandar érkezik – vagyis jelen esetben a szóban forgó X-men akciócsoport egy kenyai, egy (testben) japán, egy fehér, egy kínai-amerikai, egy algíriai, és egy indiai nőből áll, ami még a sorozathoz képest is progresszív. Plusz még van egy csupa nőből álló, gyönyörűen zavaros gonosztevőcsapat is (ahol van, hogy egy testben vagy három tudat is helyet kap)! És a sorozatban szereplő számos rajzoló közt feltűnik Clay Mann is, aki a kedvencem! És Terry és Rachel Dobson borítói is nagyon menők!

Ám a végeredmény mégis mindössze… elmegy. Vagyis teljesen korrekt kis lépregények ezek, csak hiányzik belőlük az a bizonyos plusz, értitek? És a hiba azt hiszem a történetben rejlik – mert bár az egyes ívek önmagukban nem rosszak, semmivel sem nyújtanak többet az „alapnál” – vagyis a kalandnál, a harcnál, a szuperhősködésnél. Nagyon kevés a bensőséges pillanat (leszámítva talán a negyedik lapszámot, ami javarészt Jubilee és Logan kapcsolatára fókuszál), a csapatdinamika (főleg, hogy csupa nőről van szó!) is ki lehetne dolgozva, meg jó lett volna egy kicsit több mögöttes tartalom, egy kicsit több metaforikus üzenet.

De ha már a történetnél tartunk: az első narratív ívben az X-Mennek egy ősi lénnyel, Arkeával (aki tulajdonképpen úgy működik, mint egy számítógépvírus, ami különböző szerkezeteket foglal el gazdatestként) kell megküzdenie, aki abban a kisbabában surrant be az Intézetbe, akire Jubilee akadt rá utazásai folyamán, és akit aztán örökbe is fogadott. A második ívben (amit igazából megelőz a Battle of the Atom X-Men crossover event, de arról most ne essen szó) egy mexikói drogbáró megárvult, kalandvágyó tinilánya „beoltatja” magát Lady Deathstrike tudatával, és más gonosztevőkből csapatot formál maga köré – a céljaik? Igazából mindenkinek más, bár a végén itt is feltűnik Arkea, aki megpróbálja leigázni a világot. Majd feltűnik „A Jövő” egy szuperveszélyes terrorista, és egyben Jubilee nevelt fiának, Shogónak a vérszerinti apja, akinek szánt szándéka, hogy erővel visszaszerzi örökösét. Ezt követően veszi át Marc Guggenheim a stafétát – történetében váratlanul feltűnik Deathbird (egy vérszomjas siár harcos, a harmadik Summers-fivér volt neje), akire a Siár Birodalmi Őrség és egy új, furcsa, genetikai keresztezéssel foglalkozó szervezet is pályázik – főleg miután kiderül, hogy gyereket vár –, és akit végül az X-Mennek kell megvédenie. Az utolsó, G. Willow Wilson által írt történetben pedig, nagy sóhaj, egy öntudatra ébredt, dühös barlanggal kell az X-Mennek szembenéznie.

Azonban ennek az utolsó szálnak a becsületére legyen mondva, hogy Wilson nagyon ügyesen bánik a nézőpontokkal – minden lapszámnak más és más a fokális karaktere –, és nála működik a legjobban a, nem tudom szebben mondani, nők közti kapocs – vagyis igen, van pár túláradóan érzelmes pillanat, és ez tök jó! Akkor is, ha maga a sztori elég légből kapott és elsietett. Emellett Guggenheim története nem túl mély, viszont annál izgalmasabb (és, pszt, de meg vagyok róla győződve, hogy Deathbird gyerek az a bizonyos csomag, aminek a megvédésére Kitty felkérte Rogue-ot és Gambitet a Mr. & Mrs. X-ben). Ami pedig Wood történeteit illeti, számunkra azok már csak azért is érdekesek, mert az X-men nem egyszer Budapestre is ellátogat bennük, ezen felül igazából menő a csupa csaj gonosztevő csapat is, és nagyon tetszett, amikor teljesen megkavarodott, hogy milyen testben éppen milyen tudat is van jelen, összességében azonban eléggé kiforratlan a banda – ami igaz A Jövőre is, aki érdekes is lehetne, ha kicsit jobban ki lenne dolgozva.

Vagyis nem mondom azt, hogy az X-Men Vol. 4 rossz lenne, mert nem, sőt, vannak egészen nagyszerű részei is, csak éppen az egész olyan… felejthető? Igen, felejthető, hiszen bár végigolvastam, és tulajdonképpen élveztem is, gyakorlatilag semmilyen nyomot nem hagyott bennem. Amit azért sajnálok, mert ez a menő csajbanda többet is megérdemelt volna.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..