Próbálom előkotorni a fejemből, hogy mégis miért döntöttem amellett, hogy bedarálom a Borgiákat – talán valami habkönnyűt kerestem, vagy szép ruhákat akartam nézni? Őszintén, nem emlékszem, pedig nincs két hete, hogy befejeztem a szériát. És pont ugyanennyire nem hagy mély nyomot sem a sorozat, amit egyszer, így nyári üresjáratban érdemes volt megnézni.
1492-ben VIII. Ince pápa halála után a spanyol származású Rodrigo Borgia bíboros (Jeremy Irons) minden eszközt bevet, hogy megszerezze a pápai széket. Fiának, Cesare bíborosnak (François Arnaud) köszönhetően a konklávé ideje alatt megvesztegeti a többi bíborost, vagy akit kell, meg is fenyeget. Az erőfeszítéseik kifizetődnek, és Rodrigo immáron VI. Sándor pápaként gyakorolja a kegyet. Azonban sokan nem örülnek ennek a fordulatnak, mivel gyalázatosnak tartják a viselkedését: nyíltan szeretőt tart, fiait magas pozícióba emeli, és az olasz városállamokkal úgy bánik, mintha ő maga Róma uralkodója lenne, és ennek megfelelően lányát, Lucreziát (Holliday Grainger) is ahhoz adja hozzá, akiben a legnagyobb hasznot látja.
De mint lenni szokott, a nagy hatalom mellé sokak irigysége párosul, és a Borgia családnak megannyi szenvedésen kell keresztül mennie azért, hogy ezt a hatalmat megtartsák.
Közel sem mondanám rossz sorozatnak a Borgiákat, sőt, kifejezetten élveztem ezt a három évadot, ugyanakkor nem tudott igazán kiemelkedőt alkotni, elveszik a történelmi kosztümös drámák tengerében. Pedig a reneszánsz Borgia család aztán szolgáltatott alapanyagot: intrika, testvérszerelem, árulás, gyilkosság, erőszak… De valahogy a sorozat mégis inkább megalkudott a megszokottsággal, sem mint valami egyedit akart volna alkotni – bár tény, hogy ehhez viszont hűen ragaszkodott, szóval panaszra itt sincs ok, csak a kihagyott lehetőséget sajnálom.
A főszereplőink közül François Arnaud és Holliday Grainger alkottak igazán nagyon, simán vetekszik a két színész játéka a nagy Jeremy Ironséval! Különösen Grainger stílusa tetszett, aki egyszerre hozta az ártatlan Lucreziát, aki csendben kitanult a nagyok játékát, bár azt nem hibátlanul.
Összességében tényleg élveztem a szériát, kellemes volt, és amikor dühös is lettem rá, az nem a szép tájaknak vagy a szebbnél szebb ruháknak szólt, hanem a kor akkori társadalmi berendezkedésének, a nők elnyomásának, és annak, hogy a huszonegyedik századra még mindig vannak olyan országok, ahol a tizenötödik századi Itália törvénykezése működik.
Külön öröm volt látni, hogy a szériát Magyarországon forgatták, mondjuk egy helyszínt vagy magyar szereplőt sem ismertem fel benne, de az epizód végén nagyon jó érzés volt az a rengeteg magyar munkatárs neve.
A szériát amúgy pénzügyi okokra hivatkozva kaszálta a Showtime, így nem is követhetjük nyomon teljes egészében a Borgia család elképesztő ám tragikus történetét – aki szeretné tudni a folytatás, annak javaslok egy részletes történelemkönyvet.
Szerző
