Tartja a mondás, hogy kutyával, vagy gyerekkel, mindent el lehet adni – és mi a helyzet, ha 102 kutyánk, egy madarunk és további fura állatkáink vannak? Nos, elárulom a titkot, igen, velük is el lehet adni mindent, és bármennyire is gagyi kicsit a film, az a rengeteg kisállat mindenért kárpótolja a nézőt!
Szörnyella De Frász (Glenn Close), börtönbüntetése alatt egy különleges rehabilitációs technikán vett részt, aminek köszönhetően igazi állatbaráttá szelídült, szabadságra engedése után pedig közmunkát vállalt egy állatmenhelyen, amit Kevin Sheperd (Ioan Gruffudd) vezet, és aki teljes mellszélességgel kiáll a jó útra tért De Frász mellett. Ám valahol a lelke mélyén Szörnyella képtelen a változásra, és egy hang örökre visszaváltoztatja a nőt, akit ismét a pettyek és a szőrmék iránti megszállottság irányít – már ha ebben valaki meg nem akadályozza!
Igen, tudom, a 102 kiskutya alaptörténete szinte már fuldoklik a klisékben, és rendkívüli módon emlékeztet a korábbi filmre, és bár sok esetben ezért bizony lepontoznám, azért mégis a maga nemében kell ezt a filmet tekinteni: vagyis egy bájos kisállatos történetnek, ami legfőképpen gyerekeknek szól, de azért belecsempésztek pár apróságot, hogy a felnőttek is élvezhessék.
Glenn Close még mindig egy istennő, aki kisujjából kirázza a szerepét, szinte már ujjgyakorlat a számára, de így is maximális teljesítményt nyújt – különösen fantasztikus és lehengerlő jelenet, mikor Szörnyella visszatér régi önmagához.
Természetesen nincs Disney történet szerelem nélkül, és ez jól is van így, ugyanakkor mind tudjuk, hogy ez a film nem a felnőttekről és nem is a kétlábúakról szól, ennek megfelelően a színészek is kellően asszisztálnak a rengeteg állatnak, akik szó szerint elrabolják a nézők szívét. Most komolyan, ember legyen a talpán, aki nem zúg bele a petty nélküli dalmata kölyökbe, vagy az ara papagájba, aki rottweilernek képzeli magát!
Igen, a 102 kiskutya egy folytatás, nem váltja meg a világot, nem kap Oscar-díjat, de cserébe elhiteti velünk, hogy vannak még jók, vannak még mesék, és olykor nem kell mindig felnőttként tekintetünk mindenre, mert egy másfél órás film erejéig mind lehetünk picit gyerekek, nevethetünk a gyengécske, ám igen bájos vicceken, és komolyabb belegondolás nélkül élvezhetünk egy filmet.
Szerző
