A Renegátok (2017) a kritikának is ellenáll

Az igazi feel-good akciófilmek szerelmeseként mi sem lehetett volna jobb zárása a nyaramnak, mint közel két órán át élvezni a Renegátok (2017) nagy vonalakban kiszámítható és klisséktől sem mentes, egészében véve mégis abszolút szórakoztató, laza és jó humorú cselekményét. Nem lesz ugyan top kedvenc, de ha a jövőben könnyed és ütős szórakozásra vágyom, biztosan eszembe fog jutni.

Hol máshol is kezdődhetne egy magára valamit is adó, rejtélyes és háborús atmoszférát alapozni kívánó film, ami szeretne amúgy inkább szórakoztató, mint megrendítő történetébe egy kevés mélabút és erkölcsi fölényt csepegtetni, mint a II. Világháború náci bűntényekkel terhes időszakában? Innen alapoz a Renegátok is, amely története szerint a II. VH közepén, Franciaország náci megszállása idején a németek nem csak a műkincseket, hanem a franciák aranykészletét is alaposan lerabolták és a zsákmányt Jugoszlávia egy eldugott kis falvába szállították, ahol az összes helyi lakost összegyűjtötték és lemészárolták. Egyet kivéve, egy kisfiút, aki az aranykészlet áthelyezésének, a tömegmészárlásnak – és később, a falu elárasztásának is tanúja volt. A kisfiú férfi, majd idős ember lett, és a látottakat elmesélte unokáinak, Larának (Sylvia Hoeks) és fivérének, akik valóban találnak is egy aranyrudat az említett helyen, a tó mélyén. A patriota érzelmű Lara azonban ahelyett, hogy saját javára fordítaná a kincset, hazáját, Bosznia-Hercegovinát szeretné felvirágoztatni a zsákmányból, ám hogy azt a felszínre hozhassa meg kell győznie az öt Boszniában állomásozó, unatkozó elitkommandóst, hogy segítsenek neki, akik közül az egyikhez, Stanton Bakerhez (Charlie Bewley) szerelem is fűzi. Az öt férfi rövid tanakodás után elhatározza, hogy segítenek a lánynak és elkezdik megtervezni a kincshalászatot, mindeközben azonban egy szerb katonaparancsnok, Petrovic (Clemens Schick) is mindent megtesz azért, hogy kézre kerítse – no nem a mesés kincset, hanem az öt jómadarat, akik nem voltak restek borsot törni az orra alá.

A történet tehát legnagyobb fordulata, hogy a csapatnak javarészt víz alatti körülmények között kell dolgoznia és ebben a környezetben kell problémákat megoldania. Ez visz a történetbe egy kevés színfoltot, és valljuk be, szüksége is van rá, mert még így is csak egy tucatfilm a maga műfajában. Ugyanakkor, véleményem szerint az is igaz, hogy tucatfilmnek viszont kifejezetten élvezetes, mert a néző pontosan azt kapja, amit vár: belevaló elitkommandós fenegyerekeket, akik nem félnek egy kis szabályszegéstől és az elvárható humoros lazasággal hajtják végre pirotechnikával és hangeffektekkel ékes küldetéseiket. (Mondjuk halkan jegyzem meg, aligha lehetne ilyen tiszta hangokat hallani a víz alatt…) Ezzel a teljesítménnyel nyilvánvalóan nem fogja beírni magát a filmtörténetbe, de szerintem ez soha nem is volt célja.

A karakterek, úgy gondolom, épp megfelelőre sikerültek egy ilyen robbantgatós-lövöldözős nyári akció-mókához. Többségükben hozzák azt a szerencsevadász vagány lazaságot, amit egy ilyen műhöz el is vár a néző – és ami egyébként egyáltalán nem hiteltelen, hiszen komoly háborús sérüléseket túlélő és abból felépülő katonákkal készült interjúkban is pont ez az életigenlő, úgynevezett énvédő humorral átitatott életszemlélet köszön vissza, ezért én ezt kifejezetten jól eltaláltnak tartom. Akinél egy kicsit túlzásba estek az alkotók, véleményem szerint, az Levin tábornok (J.K. Simmons) karaktere, akinek jóformán minden megnyilatkozása egy viccesre csavart profán szóvirág, ami jellemzően kettős jelentéssel bír. Mint ilyen, valóban szórakoztató, és talán a legmegjegyezhetőbb a katonák közül, de véleményem szerint talán már túlságosan is kisarkított. Hozzá hasonlóan azonban, második újranézésre már az elitcsapat minden tagjával kapcsolatban sikerült egy legalább egy tőmondatos jellemrajzot összekaparásznom a képkockákról, de túl sok mélységet egyetlen karakterbe se sikerült az alkotóknak belepakolnia. Úgy vélem, ez ugyancsak nem volt céljuk.

Ha már karakterárnyalás, két szereplőre azonban kissé részletesebben is kitérnék. Az egyikük Lara Simic, a helyi lány, aki női-feminista nézőpontból meglepően érdekesre és összetettre sikerült – noha mélységekbe nála sem megyünk. Lara a helyi kocsmában dolgozó felszolgáló, aki nem fél kihangsúlyozni dögös idomait, ugyanakkor könnyűszerrel helyre rakja a keresetlen udvarlókat, ha kell. Emellett azonban Stantonnal folytatott titkos románcában megjelenik a szolgálatkészség a férfi felé, de nem az alárendelődés és önfeladás. Ennek remek ábrázolása a jelenet, mikor az együtt töltött éjszaka után a nő azt kérdi a férfitől, hogy éhes-e, ugyanakkor mikor Stanton arra kéri a lányt, megvallva szerelmét, hogy menjen vele Amerikába, Lara arra hivatkozva utasítja vissza, hogy neki itt van dolga, itt és most kell cselekednie a hazájáért és ezért nem tarthat a férfival: vagyis egy szeretni és ragaszkodni képes, de jellemmel és önálló tervekkel és cselekvőképességgel rendelkező nőt mutat be, amiért jár a taps a készítőknek. (Bár mit is vártunk, Larának hívják. 😉 )

Vele szemben az ötösfogat vezetőjének, Matt Barnesnak az árnyalása koránt sem sikerült ilyen fényesen. Egy beszélgetésben kiderül, hogy mitől olyan szomorú (? – mondjuk ez a szomorúság a nézőnek nem szúr szemet, de tekintsünk ettől el) Barnes, ám az, amivel mélységet próbálnak adni a karakterének, inkább ellenszenvessé teszi a férfit, semmint sajnálatra méltóvá. Anélkül, hogy spoilereznék, az ezzel kapcsolatos kérdésem: milyen ember az, aki hibáztatja a társát valamiért, amiről nem tehet, és magára hagyja akkor, mikor a legnagyobb szüksége lenne rá? Persze, tegyük hozzá – az életben sem mindenki tud vagy akar úgy cselekedni, ahogy kéne és ugyancsak nem mindenki szerethető és cukorvirágosan édes.

Amit a színészi játékról tudni érdemes, hogy az tökéletesen a helyén volt. Senki sem alakított frenetikusat, de senkinél sem lógott ki a ripacskodó lóláb a szerep alól, tehát mindenki azt tette le az asztalra, ami egy efféle, nem is túl sokat markoló, de épp eleget fogó alkotáshoz kell. Szerintem ettől is lett a középszerűsége ellenére is többször nézhető, élvezhető, feel-good alkotás.

Végezetül hadd térjek ki személyes viszonyomra, inkább a promóterekkel, semmint a filmmel kapcsolatban. Ezt a filmet ugyanis nagyjából EGY ÉVE láttam először sajtóvetítésen, ám mikor leültem két-három nappal később, hogy papírra vessem e sorokat, döbbenten szembesültem a ténnyel, hogy a stáblista SEHOL sem elérhető, és szerkesztőségünkbe SEM érkezett ezt orvosló dokumentum. Tehát ennek következtében vártam a film hivatalos (DVD) megjelenését, hogy legalább onnan leleshessem a stáblistát és/vagy feltöltsék az adatokkal az imdb-profilt és megírhassam a kritikám. Csakhogy, mire ez megtörtént, már réges-rég nem emlékeztem elég jól a cselekményre és az élményre ahhoz, hogy ezt megtehessem, így ki kellett várnom, míg újfent megjön a kedvem ehhez az egyébként egészen élvezhető alkotáshoz. Nem mondom, hogy ön-noszogatás mentesen, de most jött el ennek az ideje, így frissített élménnyel írtam e sorokat. Mindazonáltal, pro-tipp kezdő filmpromótereknek: Először is, sokkal sikeresebb a film, amiről az emberek hallanak, (pont fordítva, mint ahogy a Renegátokról lehetett), továbbá, ha ennek érdekében – nagyon helyesen – meghívsz a sajtóvetítésedre egy halom kritikust, könyörgöm, legalább valamilyen formában tedd elérhetővé a stáblistát, kiváltképp, ha nem a legismertebb színészek játsszák az első körben nem éppen jól megkülönböztethető és megjegyezhető karaktereidet.