Amikor fullba nyomod a kretént- Rossz anyák karácsonya (Bad moms Christmas, 2017)

Nincs gyerekem, nem is lesz soha, számos okból kifolyólag. Ezekből csak az egyik, hogy rossz anya lennék: az a fajta, aki vagy túlfegyelmez, vagy elkényeztet, nem találnám az egyensúlyt, eltemetne az anyasággal járó 0-24 órás feladatdömping, felőrölne a társadalom által rám rótt megfelelési kényszer. Mert a világ tele van bezzegmamikkal és szuperanyukkal, akik angyaliak a terhesség alatt, egy nyögés nélkül, némán szülnek, 3 éves korig szoptatnak, annyi a tejük, hogy még az árváknak is jut belőle, a gyerekük mindig illatos, egészségesen táplált, mert még a bébipürét (vagy mi a fenét) is házilag rittyentik elő, alig napi 3 óra főzőcskével. Hát ez nekem nem menne. Én a folyton kajafoltos, nyúzott, ingerült anya lennék, aki igen hamar eljutna arra a pontra, hogy bevágja a mikróba a tápszert, és cukros müzlit adna a gyereknek – olykor vacsorára is. Szóval én tipikus ciki mami lennék.

Épp ezért imádtam a Rossz anyákat, mivel meg merte mutatni a hátulütőket, a gyengeséget, a harcot és az összeroppanást, ki merte mondani, hogy anyának lenni brutálisan nehéz, embert próbáló feladat, amibe olykor mindenki belebukik. Ki merte figurázni a hibátlansággal kérkedő, az anyaságot versenynek felfogó überanyákat, ki merte mondani, hogy igenis ember maradsz anyaként is, lehet rossz napod, hibázhatsz, fájhat, és ami a legfontosabb: szükséged van néha arra is, hogy te te maradhass, feltöltődhess, szeressenek, szerethess, elengedhesd magad. Tette mindezt pont annyi káromkodással és közönségességgel, amennyi épp csak fűszert ad a dolognak, de még belefér. A Rossz anyák az a film, amit szerintem minden anyukának látnia kell.

Ezután epedve vártam a folytatást, ami egy másik, számomra szintén fontos kérdéskört boncolgatott, nevezetesen azt, hogy hiába vagy már felnőtt és magad is szülő, az anyád élete végéig az anyád marad, neki te a gyereke maradsz. Úgy élte le az élete nagy részét (és te is úgy fogod leélni a sajátodat), hogy rád vigyázott, gondoskodott rólad, döntéseket hozott, épp ezért az elengedés rendkívül nehéz, és szinte soha nem zökkenőmentes. Egy anyukának élete legnagyobb leckéje annak megtanulása, hogy a gyereke felnőtt, saját élete van, saját döntésekkel és utakkal. Ezt a nagyon fontos témát sikerült olyan ordenáré és vállalhatatlan köntösbe dugniuk a film készítőinek, hogy a film majdnem minden percében szekunder szégyent éreztem helyettük is.

A Rossz anyák karácsonya nem sokkal azután folytatódik, ahol az első rész véget ér, Amy, Carla és Kiki barátnők maradtak, és boldogan élik az életüket – egészen Karácsonyig, amikor is mindhármuk anyja megjelenik a színen, és felforgatják a kialakult homeosztázist. Kontrollmánia, elszakadási gondok, alkoholizmus, függőségek kerülnek terítékre, csupa olyan gond, amivel a való életben is meg kell küzdenie a nőknek az anyjukkal kapcsolatban. Három anya-lánya szálon három fontos témát boncolhatnak, de olyan vállalhatatlan, kínos és alpári módon, ami az egész filmet agyonveri.

Hiába kapunk olyan remek színésznőket, mint Susan Sarandon, Christine Baranski vagy Cheryl Hines, mert nem kapnak megfelelő teret, véső helyett láncfűrésszel lettek kifaragva a karaktereik, olyan mértékben elnagyoltan és szélsőségesen túlozva, hogy az már rég túlmegy a komolyan vehetőség határán. Sajnos a film készítői pont abba a hibába estek, ami a klasszikus vígjátékok folytatásánál mindig bekövetkezik: nem érik be a jóval, nem érik be a sikerrel, mindenre rátesznek még egy lapáttal, sőt inkább még egy teljes raklappal. Több szexuális poén, brutális mértékű túlzások, több ordenáréság és a közönségesség olyan mértéke, ami már vállalhatatlan – ez jellemzi a film egészét, agyonverve vele az egyébként fontos mondanivalót. Nem értették meg, hogy az előző rész sikerét nem a prosztó poénok hozták, hanem az, hogy fontos témához mertek őszintén nyúlni. A fontos téma most is megvolt, és bőven elég lett volna az előző filmben használt mennyiségű és minőségű poén a sikerhez.

És az egyetlen érzelem, ami mindezek után bennem marad, az a harag. Mert ha simán látok egy rossz vígjátékot, azt elfogadom, de itt nem erről van szó. Itt egy olyan filmről beszélünk, amiben megvan a potenciál, megvan a jó téma, a jó színészek, az előző résszel előkészített talaj… és a Hollywoodra annyira jellemző „tegyünk még rá egy lapáttal” receptúra az, ami az egészet meggyalázza és megöli.

2/10

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

Lia Névjegye

Életigenlő, filmrajongó, könyvmoly, grafomán cosplayer.
Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..