“A jövő talán olyan testetlenül lebegett előttünk, mint egy álom gömbölyű széle, de mi mindenképpen a részei voltunk. Együtt.”
El tudom képzelni, hogy a könnyed, nyári romantika és a chick lit kedvelői számára egész kellemes kikapcsolódást nyújthat ez a könyv, de nem ajánlanám nyugodt szívvel. Ugyanis kiderült, hogy én túl szkeptikus vagyok ehhez a műfajhoz.
Mikor a fiatal Sarah megismerkedik Eddie-vel, rögtön egymásba szeretnek. A lány egy hét után úgy érzi, az élete végre elkezdődött. És a dolog kölcsönös. Mintha Eddie is rá várt volna. Sarah még soha nem volt ilyen biztos semmiben, ezért amikor Eddie elindul régóta tervezett vakációjára, és megígéri, hogy a reptérről felhívja, Sarah-nak nincs oka kételkedni benne. De a férfi nem telefonál… Sarah barátai azt mondják, felejtse el Eddie-t, de képtelen erre. Tudja, hogy valami történt, kell lennie magyarázatnak. Képtelen elengedni a férfit, és egyre kétségbeesettebben kapaszkodik még a leghalványabb reménysugárba is, hogy kiderítse az igazságot. Ám közben telnek a hetek, a hónapok és az évek. És aztán egyszer Sarah rájön, hogy mégis igaza volt. Van oka Eddie eltűnésének, mégpedig az egyetlen dolog, amit nem osztottak meg a másikkal: egy fájdalmas titok, mely összeköti, de el is szakítja őket egymástól.
Először is szeretném helyesbíteni a fent látható fülszöveget. Igazság szerint az is megfordult a fejemben, hogy lazán átírom, de legyünk korrektek, ha már a kiadó munkatársai dolgoztak vele, és picit el is szúrták. Sarah nem fiatal lány, hanem harminchét éves, és az igazság felderítése sem telik évekbe, inkább néhány hónapról beszélhetünk. Gondoltam, nem árt ezt leszögezni, csak a pontosság kedvéért.
A Maxim kiadó nyereményjátékával tettem szert a 7 nap szerelemre, magamtól nem valószínű, hogy elolvastam volna, mert a korábbi chick lites (nekem csak tingli-tangli) próbálkozásaim sem értek valami dicső véget. Mindenesetre minden előítélettől mentesen, egészen lelkesen kezdtem bele – bizonyára az imádnivaló, színes pöttyös borító dobott fel, amit a brutálisan pink gerince ellenére is imádok.
Sajnos azt leszámítva, hogy gyorsan olvasható, és villant némi bájos, angol vidéki hangulatot, semmilyen szép dolgot nem tudnék mondani, több sebből vérzik az egész. Mondhatnám úgy is, hogy iszonyú gagyi és hatásvadász, de eredetileg nem akartam ennyire drasztikusan fogalmazni. Kb. mintha valami délutáni szappanoperát nézne az ember.
Eleve nevetséges az alapszituáció, hogy két közel negyven éves ember egy nap alatt úgy egymásba szeret, hogy egy hétig turbékolás után biztosra veszik, hogy ez egész életre szól. Ráadásul az egyikük egy friss válással a háta mögött, ami azért beárnyékolhatná a rózsaszín bárányfelhőket. Sarah mániákus viselkedése meg inkább illene egy első szerelmét üldöző tinilányhoz, mint egy harminchét éves nőhöz. És még úgy se lenne normális. Egyszerűen szánalmas volt, ahogy naponta többször hívogatta Eddie-t, üzeneteket írt neki, meg még nyomozásba is kezdett. A barátai helyében biztos lekevertem volna neki egy jótékony taslit, hogy térjen már észhez és kapja össze magát. Ennél nyilvánvalóbb már nem lehetett volna, hogy Eddie nem akar beszélni vele.
Eddie pedig egyszerűen nem érdekelt, üresnek és sótlannak éreztem a karakterét. A viccei meg nem is voltak viccesek. Szinte hallottam azt a rémes filmes konzervnevetést is. A barátok és a családtagok Eddie anyját kivéve teljesen feleslegesek, nincsen semmi funkciójuk, csak úgy vannak, hogy azért lássuk, egyikük sem teljesen magányos farkas.
A nagy dráma erőltetett volt, simán megbeszélhették volna a dolgokat ahelyett, hogy Eddie szó nélkül lelép, és akkor egy csomó felesleges hisztit megúszhattunk volna. Mindenben annyira gyerekesek a szereplők, mintha tényleg fele ennyi idősek lennének.
Volt egy egész pozitív hullám a háromnegyedénél, amikor Sarah mindent elmondott arról a bizonyos június másodikáról, ami miatt mindketten azon az úton voltak aznap, amikor összefutottak. Én pont fordítva képzeltem el a szerepeket, szóval meglepett, és innentől akár kellemes fordulatot is vehettek volna az események, de ez a tömény rózsaszín befejezés teljesen kinyírt mindent. Ha valameddig fel is tornázta magát a könyv, utána gyors mélyrepülés következett. Egyébként végig biztos voltam a happy endben, de ilyen vastag cukormázra azért nem számítottam.
Komolyan mondom, azon csodálkozom, hogy a végén nem volt egy hatalmas nagy ölelés-jelenet, ami után szépen kézen fogják egymást, és eléneklik a Kumbayát, vagy valami szivárványosat.
Szerző
- Szerkesztő
