A szomszédos kertek egymásnak feszülő kertitörpéivel előadott Rómeó és Júlia–történet már önmagában nagyon beteg volt, és az alkotók most fogták ezt az egész keveréket, áthelyezték Londonba, és hozzáadták Sherlock Holmest – akarom mondani, Gnomest. És igen, ez így még betegebb. De tudjátok mit? Nekem bejött.

Gnómeót, Júliát, és családjaikat Londonba költöztetik gazdáik, ahol a az elvadult kert rendbetétele a fiatalokra hárul, ami viszont surlódásokhoz vezet a szerelmesek közt, mivel míg Gnómeó Júliát helyezi előtérbe, addig a lány a kertet. Ezzel egyidőben sorra tűnnek el London kertitörpéi, Sherlock Gnomes pedig meg van róla győződve, hogy ez ősellensége – a halottnak hitt – Moriarty szövevényes terve, ami egyenesen azért eszelt ki, hogy így tegye próbára Sherlockot. Amikor pedig a következő áldozat pont Gnómeóék kertje, a pároska kénytelen összefogni Sherlockkal és társával, Watsonnal, hogy elkapják a törpetolvajt és megmentsék családjukat.

Hadd tisztázzam: ez az egyik legbetegebb film, amit mostanában láttam – mármint a szó legjobb értelmében. Persze, egy bizonyos szinten egy nagyon kis egyszerű, könnyed gyerekfilmről van szó, ami kedves, könnyed, színes, és éppen annyira izgalmas, hogy lekösse a kicsik figyelmét. Vagyis cuki, anélkül, hogy bármiféle fenomenálisat alkotna.

Azonban a film legalább próbálkozik – van benne jó kis csavar (ami igazából már az elejétől kitalálható), aztán egy extra csavar (ami szintén nem túl meglepő), ami mindkettő szépen fel van építve, és még pozitív üzenetet is közvetít. A film ugyanis mind Sherlock és Watson, mind Gnómeó és Júlia kapcsolatán és belső konfliktusán keresztül arra próbál tanítani, mi is a helyes értékrend – hogy ne helyezzünk egy feladatot vagy önmagunkat a társunk elé. Szóval ezért jár a dicséret, akkor is, ha igazán nagy csattanót nem tud szolgáltatni.

Szóval a történet cuki, próbálkozik, de összességében nem tud kiemelkedőt alkotni (ami nem feltétlenül elítélendő). Viszont a körítés, egek…

Na, szóval itt jön be, hogy beteg a film. Mivel hát, ugye, a főszereplői kertitörpék. Némelyikük ráadásul elég fura. Mondjuk hatalmas a füle. Vagy éppen WC-n ül. vagy mankinit visel. És ezt az őrültséget az alkotók teljes mértékben ki is használják, ez pedig könnycsorgató poénokat eredményez. Meg olyan szóvicceket, amik még most is fájnak (amiknek egy része, van egy olyan érzésem, a magyar szinkronnak köszönhető). Meg aztán még ott vannak azok a kis apróságok, mint a meseimádó vízköpő szörnyek, Irene Addler, aki egy babamúzeum főkolomposa, az Elton John-törpe, és Moriarty, aki egy piteüzlet kabalfigurája. Ezt hadd ismételjem meg, hogy lesüppedjen: Moriarty, Sherlock Gnomes ősellensége egy sárga, vigyorgó, duci pite, aki egy piteszállító teherautó tetejéről lépett le. Én úgy kb. tízpercenként padlót fogtam az ilyenektől.

Az animáció szép, korrekt, de semmi különös, leszámítva azokat a jeleneteket, amikor Sherlock elvonul elméjének csarnokába – amit itt szó szerint tesz! vagyis ilyenkor az animáció átvált klasszikus, 2D-s stílusba, méghozzá azon beül is fekete fehérbe, és ezek a szekvánciák valami zseniálisak. De a film alapból is nagyon ügyesen dolgozza fel az egész Sherlock-mítoszt, egyszerre dicsőítve és kifigurázva azt.

Összességében tehát bár a Sherlock Gnomes nem egy korszakalkotó mű, mégis van üzenete, aranyos, szórakoztató, és remekül használja fel az alapanyagát, hogy végül ezekből a hozzávalókból egy olyan végterméket gyúrjon össze, ami szórakoztató kicsiknek és nagyoknak egyaránt.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..