Kszi, Simon (2018)

A Kszi, Simon nem egy hagyományos tini-románc film. Ugyan felvonultatja a hagyományos elemek – egymásba szerető, dögös főszereplők, iskolai mindennapok, fent és lentek, opcionális ellenlábas sokaságát –, de szerencsére nem reked meg ilyen gyermekded szinten, miközben egy nagyon aktuális és még annál is kényesebb kérdést boncolgat. A homoszexualitást.

Simon (Nick Robinson) egy teljesen átlagos 17 éves középiskolás fiú: szuper barátai és szerető családja van, az iskolájában közepesen menő, de mindenesetre is mindenestül elfogadott. Ugyanakkor van egy titka: fel nem vállalt homoszexualitása, mely belülről feszíti, és központi kérdéssé válik számára, mikor egy álnéven író iskolatársa publikálja saját vallomását a gimi honlapján. Simon még aznap felveszi a kapcsolatot a Blue álnéven bejegyzést közlő fiúval és e-mailezni kezdenek, saját érzéseikről, tapasztalataikról. Minden jól is megy, egész addig, míg egy nap véletlenül úgy felejti a gmail fiókját az iskolai könyvtárban, amit egy idegesítő és kevésbé népszerű osztálytársa, Martin (Logan Miller) megtalál – és screenshotokat készít a levelekről. Ezekkel a képekkel megzsarolja Simont, hogy közzé teszi őket a gimi honlapján, hacsak nem segít neki összejönnie Abbyvel (Alexandra Shipp), Simon egyik jóbarátjával. Simon tehát két tűz között találja magát: vagy vállalja a homoszexualitása nyílt közzétételét a neten, vagy lépéseket tesz azért, hogy összehozza Martint és Abbyt, noha a lány szemmel láthatólag más iránt érdeklődik.

Őszintén szólva én nagyon szerettem ezt a filmet, mert műfajában ritkaságszámba menő módon értelmesen és komplexen közelíti meg a témáját, és gyakorlatilag minden karakter esetében tartózkodik az egyoldalú ábrázolástól. Témája tekintetében, bár az elfogadás alaphangján szólal meg, finoman árnyalva mutatja azt be, hogy jelen világunkban még a homoszexualitás valódi elfogadása és egyenrangúként kezelése gyerekcipőben jár. Olyan apróságokat hív ehhez segítségül, mint például az a vicces jelenet, mikor Simon arról elmélkedik, hogy miért is a heteroszexualitás az alapbeállítás, a heteróknak miért nem kell coming outolniuk? Vagy például, mint az a jelenet, mikor a titka felfedése után az egyébként rendkívül barátságos igazgatóhelyettes finoman elhatárolódik tőle, mint homoszexuálistól – noha támogatásáról biztosítja és szükség esetén ki is áll érte.

A film a karakterek építésében is hasonlóan következetesen komplex. Simon például nincs cukormázzal bevonva, annak ellenére sem, hogy ő a főszereplő és az üzenet letéteményese, mégis akadnak olyan tettei, például a barátai manipulálása annak érdekében, hogy az ő titka ki ne derüljön, amelyek megérthetőek, de nem helyeselhetőek és csak nehezen elfogadhatóak. Ugyanakkor az őt zsaroló fiú sem mint a megtestesült kicsinyes gonosz van artikulálva, sokkal inkább, mint egy szeretetéhségét és figyelemigényét rosszul kifejező, szociális készségeiben alulfejlett, önközpontú srác van bemutatva, aki ugyancsak helytelen eszközökkel próbálja elérni célját.

Különösen tetszett, hogy még annak ellenére is megvoltak az áldatlan következményei Simon rossz húzásainak, hogy valójában ő maga is áldozat volt, hiszen ez adott neki némi hitelességet. Hiszen ki ne lenne kiakadva, ha egy barátja, akiben megbízik, akinek elmondja a lelke legmélyebb titkait, egy bármilyen jól igazolható, de önös cél értekében mainpulálni próbálná? Ugyanakkor, mivelhogy Simon alapvetően egy jóérzésű és jó szociális készségekkel megáldott fiú, végső soron megtalálja a megoldásokat helyzete kezelésére – mind a barátai körében, mind az iskola nagyobb közössége előtt. Természetesen ezek következtében a zárlat még így is egy kissé idealista lesz, de legalább már nem cukormázas: csupán reményt és erőt adó azok számára, akik hasonló helyzetben vannak.

Az alkotás azonban nem lehetett volna teljes a megfelelő színészi játék híján, amiért külön jár a gratuláció a nagyon fiatal színészgenerációnak, köztük is a Simont alakító Nick Robinsonnak, aki egy igen nehéz szerepet formált meg hitelesen.

Egy szó, mint száz, bár a Kszi, Simon valószínűleg nem lesz kultfilm, de mindenképpen megérdemli a maga osztatlan figyelmű két óráját, és egy róla való beszélgetést, mert úgy gondolom, hogy még mi, az idősebb generáció tagjai is elcsíphetünk néhány elgondolkodtató momentumot, akár a saját magunk életére vonatkoztatva is.