“De hát a tragédia az életben sem egyetlen hosszú sikoly. Benne van minden más is, ami oda vezetett.”
Margaret Atwood neve sokaknak ismerősen csenghet A szolgálólány meséje vagy az Alias Grace miatt. A vak bérgyilkos újabb remek bizonyítéka az írónő sokszínűségének.
Családi titkok, testvérféltékenység, politikai fondorlatok és társadalmi feszültségek, ígéretek és árulások, „veszteség és fájdalom, emlékezés és sóvárgás” kavarognak Atwood nagyszerű új regényében, amelynek egyik cselekményszála az első világháború előtt felemelkedett gyáros dinasztia hanyatlását állítja elénk. Az írónőt joggal dicsérik azért, hogy mesterien képes az egyéni sorsok összetettségét a történelem fordulataival összeszőni. A Chase család sorsára döntő befolyást gyakorolt az első világháború, a gazdasági válság és a politikai boszorkányüldözés, a végső tragédia azonban éppen ennyire az emberi gyarlóság, kapzsiság és szenvedély következménye. A nyolcvan felett járó, szívbeteg Iris Chase Griffen huszonöt esztendős, különc, nem evilági húga, Laura öngyilkosságát és a neki tulajdonított, A vak bérgyilkos című regény posztumusz kiadását követően fog hozzá a történet elbeszéléséhez. Fanyar, tekintélyromboló, gúnyos és cinikus stílusa lenyűgözően közvetlen. Külön regényt alkot a regényen belül egy harsány színekkel felvázolt fantasztikus történet, amelyet titkos szerelmi találkáik alkalmával szövöget tovább egy azonosítatlan, gazdag fiatalasszony, és szeretője, a törvény elől bujkáló, ponyvaírásból élő szocialista agitátor; és alighanem kettejük története alkotja a harmadik regényt, a Laurának tulajdonított A vak bérgyilkost. A gyanús mozzanatok ellenére csak a regény közepe táján kezdjük sejteni, hogy semmi nem az, aminek látszik, mert a történetek és személyek egészen másként kapcsolódnak egymáshoz, mint hittük.
Nem ez lett a kedvenc Margaret Atwood könyvem, de a maga módján ez is egészen lenyűgöző. A történet eléggé lassú folyású, sokszor úgy éreztem, hogy elveszünk a részletekben, de mégis olvastatta magát. Tetszett az összetettsége, hogy van az idős Iris visszaemlékezése, Laura könyve és az ebben elmesélt történet.
A testvérek nagyon érdekes karakterek; Iris a folyamatosan rátestált védelmező, önfeláldozó szerep ellenére – vagy épp emiatt – is nagyon befolyásolható és bizonytalan, szinte passzívan sodródik az eseményekkel. A zsarnoki férje és Winifred teljesen uralják az életét, de közben valamilyen szinten mégis ellenáll nekik. Laurán pedig már gyerekkorában látszott, hogy mennyire máshogy látja a világot, nekem végig nagyon sebezhetőnek és labilisnak tűnt, persze nem őrült értelemben. Nekem úgy tűnt, mintha az anyjuk halála és Mr. Erskine, a tanár végleg rányomták volna a bélyegüket az életére, mintha soha tudott volna bízni senkiben és semmiben.
Maga A vak bérgyilkos (mármint Laura könyve) kicsit gyenge láncszem, én semmilyen szempontból nem éreztem, hogy ez annyira korszakalkotó vagy maradandó mű lett volna, hogy még hatvan év után is ebből idézgetnének a nyilvános wc falán. Azt el tudom képzelni, hogy felkapták a megjelenése körülményei miatt, de a valóságban biztos gyorsan lecsengene. Az űrös történet nem is tetszett, de a két titkos szerelmes kapcsolata érdekes volt, itt is úgy éreztem, mintha a férfi inkább kihasználná a nőt.
Amivel gazán megnyert a könyv, az a sok kimondatlan dolog. Hogy olyan, mintha többet mesélne el a csendekkel és elhallgatásokkal, mint azzal, ami ténylegesen le van írva. Mindig szeretem, amikor a sorok között kell olvasni, szóval – sajnos – itt is rögtön rájöttem mindenre, amit a szereplők elhallgattak. Ez egyrészt kár, mert nem volt semmi meglepő, de nagyon érdekes is, hogy tulajdonképpen a lényeg „csendben” történt. Ez így kicsit elborultan hangzik, de nem tudom jobban megfogalmazni. És A vak bérgyilkossal (mármint a könyvben írt regénnyel) kapcsolatban is azt érzem, hogy azzal, hogy a benne szereplő civilizációban kivágták az áldozatra szánt nők nyelvét, azt szimbolizálta az írónő, hogy a férfiak uralta világban a nők nem beszélhettek szabadon. Vagy akár konkrétan Laura hallgatását. Persze lehet, hogy csak belemagyarázás, vagy csak én gondolom így, de simán rá lehet vetíteni arra a korra, amikor a történet játszódik. Meg úgy általában bármelyikre.
Szóval tetszett, néha kicsit túlírtnak éreztem; meg személy szerint nem nagyon szeretek „öregasszonyos” könyveket olvasni, amikben a főszereplő minden reumájáról meg egyéb nyavalyájáról tudomást szerzek, de Iris azért elég jó elbeszélő idős korában is, van benne valami visszafogott humor. A kiszámíthatósága ellenére is érdekes volt, és jó sokat lehet rajta morfondírozni. Persze lehet, hogy teljesen rossz vágányon haladnak a gondolataim, de szeretem, ha van valami egy könyvben, ami miatt még hetekig visszatérnek rá a gondolataim.
Szerző
- Szerkesztő
