Margaret Atwood: A szolgálólány meséje

“Az idő egy csapda, mely fogva tart. El kell felejtenem az igazi nevemet és a múltamat mindenestül. Most Fredének hívnak, és itt élek.”

A sorozatról és a filmről már írtunk, szóval ideje górcső alá venni az alapjukul szolgáló, 1985-ben megjelent könyvet is.

A ​regény – egy orwelli ihletésű disztópia – egy jövőbeli, vallási fundamentalista államban játszódik, ahol a főhősnőt csupán azért tartják becsben, mert azon kevesek egyike, akinek termékenysége az atomerőművek által okozott sugárszennyezést követően is megmaradt. Az ultrakonzervatív Gileád Köztársaság – a jövő Amerikája? – szigorú törvények szerint él. A megmaradt kevéske termékeny nőnek átnevelő táborba kell vonulnia, hogy az ott beléjük vert regula szerint hozzák világra az uralkodó osztály gyermekeit. Fredének is csupán egy rendeltetése van az idősödő Serena Joy és pártvezér férje házánál: hogy megtermékenyüljön. Ha letér erről az útról, mint minden eltévelyedettet, őt is felakasztják a Falra, vagy kiűzik a Telepekre, hogy ott haljon meg sugárbetegségben. Ám egy ilyen elnyomó állam sem tudja elnyomni a vágyat – sem Fredéét, sem a két férfiét, akiktől a jövője függ…

Az a „jó” – vagy inkább sokkoló – ebben a könyvben, hogy tulajdonképpen semmi olyan nincs benne, ami ne történt volna már meg valamikor a világban. Igazság szerint amikor folyamatosan az folyik a csapból is, hogy szüljél már egy osztálynyi gyereket, gondoskodj mindenkiről, nőként az anyaság legyen az életcélod, meg teljesítsd be a női princípiumot, aminek már a hallatán is a frász kerülget, akkor nem kicsit érzem úgy, mintha vészesen közelednék egy ilyen valóság felé. Főleg, hogy valahogy tényleg mindig mindent vallási köntösbe akarnak burkolni… nem mintha egy több ezer éves könyv alapján kéne megmondani, mit csináljanak a nők. Vagy úgy bárki, mert ezzel az erővel nekiállhatnánk megint birkákat, esetleg családtagokat áldozni, mert a Bibliában szinte mindig bejött.

Az a helyzet, hogy ha elválasztom az élményt a sorozattól, akkor nem szerettem Fredét, valahogy nem tudtam közel kerülni hozzá, végig távolságtartónak éreztem. Persze ennek is megvan a maga szerepe és hatása – gondoljunk akár a Sorstalanságra, nekem a szenvtelen narrációról mindig az ugrik be -, de a sorozat után furcsa volt. És ahogy Margaret Atwood az előszóban leírja, eredetileg neve sem volt, lényegében az olvasók nevezték el June-nak, mert a történet elején van egy jelenet, amikor a szolgálólányok a nevüket ismételgetik, June viszont nem bukkan fel többször. Mindenkiről elég keveset tudunk meg, Serena Joy egészen jelentéktelen egy-két megmozdulást leszámítva, viszont a meglehetősen képmutató Parancsnoknak vannak érdekes pillanatai.

Arról is szívesen olvastam volna többet, hogy fajulhatott idáig a világ; ebből a szempontból A hatalom jobban bejött, Naomi Alderman remekül bemutatta a változás folyamatát. De a sok kis elejtett megjegyzés meg jelenet mégis nagyon nagy hatással volt rám, és szerintem ebben rejlik a könyv igazi erőssége. És hogy úgy ébreszt érzelmeket az olvasóban, hogy végig nagyon tényszerű és szinte érzelemmentes marad. Az a rész, amikor az egyik lányt nyilvánosan megszégyenítik amiatt, hogy megerőszakolták, kínosan emlékeztetett arra, ahogy a sok agyatlan ember az ilyen jellegű hírekre reagálni szokott. Bárcsak egyedül a disztópiákban lenne jelen az áldozathibáztatás, de elég beleolvasni a kommentekbe egy nemi erőszakról vagy zaklatásról szól hír alatt, és máris a hányinger kerülget. Könnyedén el tudom képzelni, hogy Gileád is azért alakulhatott ki, mert ilyen közönyösen fogadtak mindent az emberek, onnan meg már egyenes út vezet az agymosáshoz. Ami szintén nem áll távol a valóságtól. De mégis egy – látszólag – ártatlanabb jelenet volt igazán mellbevágó, aminél úgy éreztem, hogy Fredé és a párja, Luke kapcsolatának dinamizmusa és harmóniája is megbomlott az erőviszonyok átrendeződésétől.

Nagyon érdekes a narratívája, hogy Fredé néha picit megbízhatatlan tolmácsolásában olvashatjuk a dolgokat, és többször is előfordult, hogy leírt valamit, aztán utána közölte, hogy de nem így történt, hanem… Meg egyébként is az egész fásultsága rányomta a bélyegét az elbeszélésmódra, és ettől a közönyösségtől talán még durvábbak lettek bizonyos jelenetek, főleg a Szertartás.

Azt is nagyon érdekesnek tartottam, ahogy a szavak szerepével és az elhallgat(tat)ással játszott az írónő. Többször is említik, hogy a nőknek nem szabad olvasni és írni, tehát megfosztották őket a szavaktól. Ezzel párhuzamosan pedig ott van a csend retorikája, a hallgatás, hiszen a szolgálólányok nem hallathatják a hangjukat, nem tiltakozhatnak, még az egymás közti kommunikációjuk is nagyon körülményes, nem beszélnek nyíltan. És mint említettem, Fredé narrációján is érezni lehet, hogy nem mond el mindent.

Nekem a vége nem tetszett annyira, hiányoltam valami nagyobb katarzist, vagy hogy legalább kiderüljön, milyen világban is zajlott az a konferencia, és hogy jutottunk el odáig, így kicsit olyan semmilyen lett a befejezés. Mindenesetre merem remélni, hogy Fredé végül megmenekült, a rendszer meg jól megbukott.

Nem ez lett életem könyve, és olvastam már jobbat is, de tény, hogy nagyon hatásos és sajnos napjainkban is aktuális mű. A sorozattal együtt pedig tényleg kiegészítik egymást, én mindenkinek együtt ajánlanám a kettőt a teljes élményért. És persze a filmet is, amit még nem volt szerencsém megnézni, de rajta vagyok az ügyön. Mindenesetre nagyon jó, hogy újra megfilmesítették, és ezáltal a könyvet is megint felkapták, mert minél több emberhez eljut az üzenete, annál jobb. Remélem, hogy soha nem kell Gileádban élnünk.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..