*** SPOILERVESZÉLY! ***

„Úgy érzem magam, mint egy rab. Az is vagyok. Rab lettem, és a testem a börtönöm.”

L. J. Wesley: Brooke: A testem a börtönöm című könyve már a címével felkeltette az érdeklődésemet és a borítója is hasonló hatást ért el nálam. A fülszöveg is érdekes, így örömmel vetettem bele magam a történetbe.

A betegségeket átvészelni nem könnyű dolog. Sokszor a kisebbeket sem, egy súlyosabbat pedig még inkább, hiszen hosszú lábadozás követi azt. Bevallom ilyen könyvet még nem olvastam. Mármint olyat, ami egy betegség mozzanatait követi végig. Történetünk főhősének, Brooke-nak autóbalesete volt, éppen a kötet nyitójelenetében ébred a kómából. Viszont ez nem az a boldog ébredés, mint amit a filmekben látni. Nem az, mint amikor felébredsz és minden happy, ugyanis Brooke csak és kizárólag a hallását és a gondolatait kapta vissza, azaz orvosi szempontból egy egészen enyhe agyműködést mutat csak. Nem tud sem mozogni, sem beszélni, a kommunikáció egy távoli álom számára. És hogy még tovább tetézzük a dolgokat, semmire sem emlékszik, amnéziája van.
L. J. Wesley története egy fiatal nőről, Brooke-ról, a küzdelemről, a megbocsájtásról, a második esélyről szól. A gyógyulását, emlékeinek visszatérését követhetjük nyomon ebben a különleges naplóregényben, miközben Brooke múltjából igazán sötét titkok bukkannak fel.

Írói neve ellenére bizony egy magyar fiatalember könyvéről van szó. Az alapötlet kiváló és nagyon tetszett a történet felépítése is. Maga a fogalmazás is emberközeli, mondhatnám úgy, hogy inkább hétköznapi, mint irodalmi. Szinte azt éreztem, mintha egy ismerősöm beszélne hozzám. Talán ez volt az egyetlen dolog, amivel nem tudtam dűlőre jutni, ugyanis hol abszolút ez a fajta szövegezés kellett, hogy pedig egy picit irodalmibbra vágytam. Mindenesetre úgy érzem, hogy egy fantasztikusan jó ötletet dolgozott ki az író és adott át az olvasóknak.
Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy olvasás közben teljesen átéreztem Brooke helyzetét. Néha olyan volt, mintha én magam is egy kórházi ágyon feküdnék, mintha én magam lennék a történet főszereplője, és ahogy bukkantak fel az emlékek úgy mosolyogtam, könnyeztem vagy borzadtam el én magam is. Valahol ez egy kifejezetten érdekes tapasztalat volt. Eddig is tudtam, hogy nem szeretnék ennyire kiszolgáltatott helyzetbe kerülni, ezek után pedig még inkább érzem, hogy senkinek sem kívánok ilyet.

A legnagyobb karakterfejlődést természetesen maga a főszereplő mutatja, aki egyébként egy kifejezetten megosztó karakter lehet. A kezdeti szimpátia és sajnálat idővel átcsapott nálam erőteljes haraggá, majd visszaszelidült újra szimpátiává, ahogy Brooke próbálja kijavítani a korábban elkövetett hibáit. Ilyen mértékű fejlődéssel ritkábban találkozom olvasmányaim során. Nem is csodálom, hiszen a balesetével, az amnéziájával és azzal, hogy újra kell tanulnia szinte mindent, ami a fizikai mozgást illeti, valójában egy második esélyt kapott az életben. Egy esélyt arra, hogy jót és jól cselekedjen, hogy ne fecsérelje el az életét haszontalan dolgokra, emberekre, hogy felnőjön és felelősségteljes, boldog nőként éljen tovább. Brooke megtanulta a leckét és a baleset után egy teljesen úgy nő tért vissza a családja körébe.

L. J. Wesley ezzel a kisregényével tükröt mutat a mai társadalomnak. Főleg azoknak, akik bárkin és bármin képesek átgázolni, ha az érdekük úgy kívánja. De talán csak addig, amíg az egyik lépésnél el nem esnek. Vajon mindenki kap ilyenkor egy második esélyt?

Éljétek át Brooke-kal ezt az élményt – inkább vele, mint hogy magatoknak kelljen megtapasztalni –, én csak ajánlani tudom.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..