Pilotmustra: Vanity Fair – Miss Sharp in the Presence of the Enemy

Jobb későn, mint soha, szokták mondani, és ez most rám is igaz: már négy rész is lement a hétrészesre tervezett minisorozatból, mire rátaláltam – de még milyen jó, hogy rátaláltam! Ugyanis a Vanity Fair igazi csemege.

Az ezernyolcszázas évek elején, a napóleoni háborúk előszobájában járunk. Becky Sharp (Olivia Cooke) egy szegény művész és egy francia operaénekesnő nincstelen árvája, aki nem rendelkezik mással, mint szépségével, eszével, tehetségével, éles nyelvével, és végtelen ambíciójával, hogy valami többre vigye az életben. Azonban a dolgok nem éppen úgy látszanak alakulni, hogy ez összejöjjön: Miss Pinkerton (Suranne Jones), a lánynevelő intézet igazgatónője, ahol Becky eddig élt, tanult és dolgozott, ugyanis nevelőnői állást szervez a lánynak vidékre, egy parlamenti képviselő házába, amire nagyon nem fűlik Becky foga. Persze nem is az lenne, aki, ha nem lépne rögtön ellene: van még egy hete, mielőtt kezdenie kéne új munkahelyén, így addig meghívatja magát iskolai barátnője, a kedves, naiv, és természetesen jó családból származó Emmy Sedley (Claudia Jessie) otthonába Londonba, ahol rögtön ki is veti halóját annak félszeg bátyjára, Josra (David Flynn), hátha az még a hét letelte előtt megkéri a kezét.

Bevallom, nem olvastam William Makepeace Thackeray 1848-as, a sorozat alapjául szolgáló regényét, mindössze csak a 2004-es, Reese Witherspoon főszereplésével készült feldolgozást láttam nagyjából ezer éve (aminek amúgy az az érdekessége, hogy egy kivágott jelenetben feltűnik Robert Pattinson, mint Witherspoon Beckyjének fia, hogy aztán a két színész pár évvel később ismét együtt dolgozzon a Vizet az elefántnakban, ahol viszont szeretőket alakítanak), amiből nagyjából mindössze annyira emlékeztem, hogy Becky egy antihős, aki nem kéne feltétlenül szeretnem.

Így hát kicsit meg is lepődtem, mikor elkezdtem nézni a sorozatot, és öt percen belül már imádtam Beckyt. Igen, a csaj törtető és alamuszi, ugyanakkor viszont teljesen meg tudom érteni, hogy mit miért tesz – árvaként, rang nélkül ebben a korban valóban nem számíthatott semmi jóra, így ha akart is valamit kezdeni az életével, az egyetlen lehetősége egy jó házasság volt. Vagyis be kell látnunk, hogyha a társadalom nem engedi, hogy a nők a világi körökben valósítsák meg önmagukat és találjanak sikerre, akkor azok bizony könyörtelenül fognak hajtani, hogy ott érjenek el sikereket, ahol tudnak, akkor is, ha erre a társadalom ferde szemmel néz – vagyis érdekből fognak férjet keresni maguknak. Summa summarum: nagyon bírom Olivia Cooke szemtelen, talpraesett Beckyjét.

Emellett ráadásul minden egyéb is gyönyörűen működik a sorozatban: a látványvilág gyönyörű (bár a régens kori ruhák továbbra is úgy néznek ki, mint a hálóingek, de ez nem a produkció hibája), a lányok további udvarlói, George Osborn (Charlie Rowe) és William Dobbin (Johnny Flynn) gyönyörűen árnyalt, Jos kellően szánalmas, Emmy bájos, és a pilot még arra sem volt rest, hogy egy kis antirasszizmust is a nézők orra alá csempésszen – Sendley-ék néger szolgálója, Sam (Ritchie Campbell) egyszerűen zseniális, mindössze egy-egy pillantással közli a nézővel, milyen sértő is, amiről gazdái éppen beszélnek.  És a széria mindezt nagyon vidáman, pimaszul („tongue in cheek”, ahogy az angol mondaná) teszi, folyamatos kitekingetve a nézőre, aki emiatt úgy érzi, mintha közvetlenül része lenne a cselekménynek.

Végezetül csak annyit mondhatok, hogy a Vanity Fairt csakis ajánlani tudom – remek történet, tehetséges színészek által bájjal, vidámsággal és pimaszsággal előadva.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..