Nem mondhatnám magamról, hogy nagy sci-fi rajongó hírében állnék, de bevallom, én sem vetem meg a jól megírt, érdekes történetet magába rejtő olvasmányokat. A. M. Aranth: Oculus című könyvére pedig sok mindent lehet mondani, de hogy ne lenne érdekes, azt bizony nem.

„Nyisd fel a szemed és láss!”
(A. M. Aranth)

Az Oculus egy olyan alkotás, amely szuper egyvelegét alkotja a sci-fi, a disztópia, az utópia és az ifjúsági műfajoknak. Engem pár oldal után levett a lábamról. Eredeti történet, érdekes világ, változatos karakterek és a végén a csattanó, a fordulat, amire nem számít az olvasó. Magam részéről már most a folytatást várom.

A történet az Avalon nevű bolygón játszódik, természetesen a jövőben. Ebben a világban az Idősek – igen a nagy betűs idősek – szava számít, ők a vagyonos emberek, ők vezetik a társadalmat. Ezt az egyértelműen elöregedő társadalmat. És ha még nem lenne elég, hogy a népesség nagyobb százaléka elmúlt ötven-hatvan, akár hetven éves is, akkor itt jön a képbe az amőba, ami szépen felemészti az emberek látóidegét és a retináját, ezáltal örök sötétségre ítélve az itt élőket. Azonban létezik az Avalonon egy rendszer, az a bizonyos Oculus-rendszer, amely képes visszaadni a látást az Időseknek. Ezért viszont hatalmas árat kell fizetni, és az emberek meg is fizetik azt, nem nézve, hogy kit, vagy mit áldoznak fel eközben. Ez az Avalon világa, de vajon, ha megkapargatjuk a felszínt, milyen titkokra bukkanunk? Vajon mi rejtőzik a szépen felépített álarc mögött? Ki itt az igazi bábjátékos? És ki az, akinek meggyőződése, hogy ő az?
A megoldás szinte ott van az orrunk előtt egész végig, mégis csak a történet végén nyílik fel a szemünk és látjuk meg a valóságot.

A karakterek számomra kifejezetten megosztóak voltak. Hol szerettem, hogy pedig fel tudtam volna pofozni őket a viselkedésük miatt. Három fiatal, három világnézet, három megoldás, együtt és mégis külön, mondjuk úgy, hogy a háromszög csúcsai ők, akik ugyan nem tudják, de a középpont felé haladnak. Bár más a módszerük, de a céljuk végül is megegyezik.
Úgy érzem, hogy mindhárman mutattak karakterfejlődést. Ki ebben, ki abban változott, de valamiképpen mindannyian felnőttek lettek, jobbakká váltak a végére. Jellemezhetném őket egyesével, de egyszerűen lehetetlen leírni egy-egy mondatban azt, hogy kik is ők valójában, honnan indultak és hová érkeztek. Összetett személyiségek, akiket nem is olyan egyszerű feltérképezni és az sem biztos, hogy valójában azok, akiknek mutatják magukat.

Mindenképp az író javára kell írnom a karakterek jó kidolgozását, na meg azt is, hogy egy ennyire érdekes világot alkotott meg. Egy világot, ami első pillantásra olyan, mint egy szép, fényes, piros alma, mégis, ha figyelmesek vagyunk, akkor észrevesszük, hogy ezt az almát belülről kukacok rágják. Persze ott a cél, megoldást kell találni az amőbára, de vajon tényleg ez az igazi cél? Mi van azzal, hogy egyre több az idős és egyre kevesebb a fiatal? Mi van azzal, hogy nem tapasztalható semmilyen fejlődés? Mi van azzal, amit „Ádám és Éva tett”? Kérdések sorozata, ami elsőre fel sem tűnik, mégis ott vannak, motoszkálnak és idővel bizony felvetődnek az olvasóban. Reményeim szerint a legtöbb kérdésemre sikerül választ kapni a folytatásban, mert egyelőre van, ami megválaszolatlan maradt. De ez pont ettől szép. Ettől (is) várom izgatottan a következő kötetet.

A fogalmazás, a stílus fantasztikus. Változatos szóhasználat, és hiába sci-fi, nem operál számomra dagályos és érthetetlen szavakkal, ha pedig mégis, akkor kaptam egy érthető magyarázatot. Így nem éreztem idegennek, távolinak a történetet. Az én értékrendszeremben ez a könyv bizony világviszonylatban elismert írók alkotásaival vetekszik. Nem azt mondom, hogy nincs hova fejlődni, mert fejlődni mindig lehet, de az Oculus tálalása teljesen emberközeli, szórakoztató és élvezetes olvasmány. Ahogy már írtam fentebb, szuper ötvözése több műfajnak.
Amit már több értékelőmben hangsúlyoztam, nálam sarkalatos pontnak számít a helyesírás és a szerkesztés. A szememnek valami különleges beállítása lehet, mert mindig megakadok egy-egy hibánál, legyen az akár az egyik, akár a másik kategóriából. Ez az egyetlen hibapont, amit fel tudok róni a könyvnek. Sajnos többször vettem észre apró, ám megakasztó hibákat. Egy újabb átnézés – biztos vagyok benne – és egy második kiadás orvosolhatná ezt a problémát.
És akkor még egy piros pont a borítónak, amellyel kapcsolatban Tóth Zoltán nevét kell emlegetni és dicsérő szavakat dobálni felé. Első ránézésre már mutat egy képet a világról, a történetről, mégis csak a felszínt árulja el, annak is talán csak egy töredékét. Azonban ha azután pillant rá az olvasó, hogy már befejezte a történetet, akkor ez a borító szinte megszólal, annyira beszédes. Döbbenetesen eltalált a csomagolás.

A. M. Aranth: Oculus című könyve számomra egy mérföldkő volt, hogy igenis olvassak egyre több és több sci-fi témában írt alkotást, mert bizony ezek jók, szórakoztatóak és szerethetőek. Nem mellesleg tükröt tartanak a társadalom elé, mondván, hogy „Nesze, nézd meg magad, ismerd fel a hibáidat, tanulj ebből az elképzelt világból és igyekezz ne erre felé haladni!” Valahogy ezzel a történettel is ilyen érzések kezdtek kavarogni bennem. S ha kíváncsi vagy, hogy milyen az Avalon világa, milyen az, amit én magam nem szeretnék megtapasztalni a bőrömön, akkor vedd a kezedbe, olvasd el, és kezdj el látni!

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .