Heti Képregény Kommentár #2

Ugyan a múlt heti zsúfolt menetrend miatt egy nappal később az ígértnél, de ismét jelentkezik a Képregény Kommentár, és ezúttal is készültem nektek pár szaftos falattal.

Felvezetésként rögtön egy Image Comics kiadvánnyal nyitnék, ami ráadásul nem is szuperhőstörténet, viszont mindenképpen beszülnünk kell róla: ez pedig Chelsea Cain Man-Eaterse. A történet szerint egy macskák által terjesztett vírus miatt a kamasz lányok a menstruációjuk idejére vérengző óriásmacskákká változnak, ami arra ösztönözte a kormányt, hogy hormonokkal tömje tele a csapvizet, megelőzve a menstruációt – azonban így is akad, akinél nem működik a hormonkezelés. Az egyik ilyen személy a történet főhőse, a tizenkét éves Maude, aki az első lapszám kezd el menstruálni, és akinek rendőr apja pont macskagyilkosságok után nyomoz. Bevallom, még nem egészen tiszta, hogyan is működik pontosan a képregény világa, de tagadhatatlan, hogy az üzenete nagyon ütős. A narratíva egyszerre parodizálja a férfiak a menstruációtól való félelmét, miközben egy biztos pontot jelent a saját testükben hirtelen idegennek érző kamaszlányoknak (akiknek amúgy elvileg szól a sorozat). A Man-Eaterst amúgy Kate Niemczyk rajzolja (aki korábban már a Mockingbirdön is együtt dolgozott Cainnel), és az általa kialakított képi világot egyszerre uralják a vidám, élénk színek, a kerekded vonalak, a vizuális poénok és vicces infografikák (ami engem szintén visszarepített a Mockingbirdhöz), valamint a kifejezetten véres jelenetek – ugyanis az első lapszámban láthatunk például széttépett testet, de az egyik utolsó, felettébb hangsúlyos panel éppen Maude véres bugyiját mutatja a lány szemszögéből, márpedig a menstruációs vér szinte sosem jelenik meg a szórakoztató médiában.

A hét számomra másik legérdekesebb megjelenése a Heroes in Crisis minisorozat első része volt a DC-től, aminek írója Tom King, rajzolója pedig (személyes kedvencem) Clay Mann. King valamilyen szinten személyes tapasztalatból merítette az ötletet – hiszen a képregényipar előtt a CIA-nak dolgozott –, és a narratíva központjába a traumát tette. A történet szerint a DC „szentháromsága” – vagyis Batman, Superman és Wonder Woman, vagyis az egyetlen számomra elrettentő elem, hiszen sosem voltam képes megbékélni a két elsővel – létrehozott egy menedékhelyet traumát átélt szuperhősöknek, ahol a „pácienseket” egy „robot szuper-valóság terapeuta” várta, ami Batman akaratára, Superman becsületességére, és Wonder Woman szeretetére épült. Csakhogy valami balul sült el, és mire a szentháromság a történet kezdetén a menedékhelyre ér, ott már mindenki halott – a gyilkos pedig valószínűleg az egyik páciens. Clay Mann rajzaiba most nem fogok belemenni, mert arról egy örökkévalóságig tudnék ömlengeni, szóval legyen elég annyi, hogy gyönyörűek. Aztán ott van Tom King írása, ami számomra nagyon kétesélyes volt – eddig kétszer találkoztam a munkásságával, a Batman #50-ben, ami borzalmasan túl volt írva, és a The Vision-sorozatban, ami viszont zseniálisan sikerült. Itt szerencsére az utóbbi felé dőlt a mérleg: a Heroes in Crisis első része gyönyörűen fonja egymásba az akciójeleneteket és az egyes hősök végtelenül szívbe markoló, a személyes traumáikat felfedő monológjait a tettes utáni nyomozás kezdetével. És bár Batmant sosem fogom szeretni, Superman nem hiszem, hogy valaha is különösebben érdekelni fog, és Wonder Woman is inkább csak elméleti szempontból hoz lázba, az első lapszám két másik, nagyobb hangsúlyt kapó karaktere, Harley Quinn és Booster Gold nagyon ott volt a szeren.

Na, ezután a két bevezető után következzenek a Marvel-megjelenések (ígérem, megpróbálom rövidre fogni a dolgot).

Miután a múlt héten befejeződött az X-Men Gold, most az X-Men Blue-n volt a sor – bevallom, a Blue-t mindig is erősebbnek tartottam a Goldnál (igen, úgy is, hogy Vadóc és Gambit a Goldban házasodott össze), de a sorozat utolsó lapszáma akkor sem tudott annyira lázba hozni. Csak úgy, mint a testvérsorozat esetében, itt is szépen keretbe lettek foglalva a dolgok, csakhogy a Blue esetében annyira érződik, hogy ez igazából nem a sztori vége, hiszen a folytatódik az Exterminationben – aminek amúgy a Blue vége még ellent is mond, mintha az írók nem konzultáltak volna (bár most hirtelen azt se tudom, hogy ki írja az Exterminationt). Ettől függetlenül viszont szép volt, ahogy Jeanék sorban felkerestek mindenkit, hogy elbúcsúzzanak és lezárásra leljenek, mielőtt visszatérnének a saját idejükbe. Na, szóval lehet, hogy a sztori nem ütött olyan nagyon, de attól még szép volt.

Ha már X-Men, akkor az X-Men Red is folytatódott a héten, méghozzá egy-két nagyon epic jelenettel most, hogy közel járunk az első történetív végéhez – és persze az epicség alatt azt értem, amire Storm lazán rázúdított egy cunamit Cassandra Novára. Mert ha ez nem lazaság, akkor nem tudom, mi. De ezen felül is szép volt a hősök közti összefogás, ami metaforikus szinten persze azt közvetíti, hogy a való világban uralkodó gyűlöletet is csak együtt írthatjuk ki. Ezt a lapszámot amúgy nem Mahmud Asrar jegyezte rajzolóként, hanem Carmen Carnero, és bár egész ügyesen mímeli Asrar stílusát, azért látszik a különbség – amit mondjuk én pozitívumként könyvelek el, ugyanis szerint Carnero rajzai szebbek lettek Asrarénál.

Ha már végek: kijött a Kelly Thompson-féle Jessica Jones harmadik kötete is, benne két „lapszámmal”: az első lezárja a sorozat első történetívét, míg a második különálló lapszámként funkcionál, ami felvezeti a következő nagyobb ívet. Ami a nagyobb ívet illeti, nekem a vége már egy egészen kicsit túl lett bonyolítva, de nem tagadhatom, hogy az üzenete nagyon betalált – ez pedig az, hogy az ember nem szabadulhat meg csak úgy szimplán, mondhatni varázsütésre, minden olyan dologtól, amit nem szeret magában, hanem meg kell ezért dolgoznia, mert a folyamat is része a jobb emberré válásnak. Szóval igen, az üzenet, ami egyszerre volt univerzális és feminista, nagyon betalált. És ezek után jól is jött a hatodik fejezet, ami egy könnyedebb hangnemet ütött meg: Jess és Luke lányuk, Dani, második születésnapi bulijára készül, ám semmi sem úgy alakul, ahogy tervezték. Ám ez a vidámság félrevezető, hiszen a lapszám utolsó paneljai igazi, mély traumát jelentenek Jessica számára.

Ezek után a héten kaptunk egy Domino Annualt is, benne több egybefonódó, kisebb történettel, több író tollából – kiderül például, hogyan állt össze Domino bandája, Neena magára veszi, hogy felvidítsa az oltárnál otthagyott Colossust, van egy kis flashback Cable-re, és ami felteszi az i-re a pontot, az a lezárás: egy Nightcrawler és Domino által vezetett önsegítő csoport olyan mutánsoknak, akiknek a külseje eltér az átlagostól, és emiatt kirekesztettnek érzik magukat – ami nagyon szépen reflektál a body positivity–mozdalmakra.

A múlt héten írtam a Soldier Supreme-ről, aminek nyomán most kijött az Iron Hammer első része, ami, bár ez a címből kikövetkeztethető, Thor és Iron Man történetét mossa össze. Erre is igazából azt tudom mondani, amit a Soldier Supreme-re is: érdekes kis gondolatgyakorlat, csemege a rajongóknak, de nagyon újat nem tud mutatni, mivel csak már ismert elemeket rendezget össze máshogyan – az viszont, ahogy a lapszám megidézte nyelvezetében a hatvanas évekbeli képregényeket, megérdemel egy pirospontot.

Ezeken felül már csak egy dolgot akartam megemlíteni, ez pedig a Marvel Super Hero Adventures legújabb száma. EZ a sorozat amúgy inkább gyerekeknek készült, vidámabb, egyszerűbb, egyrészes kis történetekből álló széria, aminek lapszámait, bevallom, eddig mindig csak éppen átlapoztam, a mostaniba, ami amúgy a Captain Marvel – First Day of School alcímet kapta, azonban a készítők becsempésztek valamit, ami egyszerűen zseniális: a lapszám közepén egy dupla oldalon kis stripek (vagyis párpaneles, vicces képregények) kapnak helyet, amik főszereplői a Marvel hősei, amik azonban híres stripek stílusában készültek. Így kerül Rocket Garfield szerepébe, Pókember kalandjai Charlie Brownéival keverednek, Peter Parker Hulk-figurája pedig életre kel, csak úgy, mint a Kázmér és Hubában.

Ennyi lettem volna mára, de tudjátok a menetet: ha van valami képregény, amiről szívesen olvasnátok, dobjatok egy kommentet, én pedig meglátom, mit tehetek.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..