Elöljáróban szeretném tisztázni, hogy nem vagyok sem Tom Cruise, sem Mission: Impossible filmek- rajongó – a sorozatot azért szerettem –, de még Henry Cavillt sem kedvelem különösebben, azonban neki végre el tudtam hinni, hogy a trailer alapján jól elagyabugyálja Cruise-t.

Ethan Hunt (Tom Cruise) bár elkapott egy hírhedt terroristát a közelmúltban, ez nem jelenti azt, hogy megáll az élet, így a híres ügynöknek meg kell szerezni egy táskát, amiben három pusztító bomba található, ám az akció hamar kudarcba fullad, és a táska bombástul rossz kezekbe kerül. Bár a vezetőség egyik tagja, Alan Hunley (Alec Baldwin) támogatja Huntot, a CIA-s Erika Sloane (Angela Bassett) ráállítja emberét, August Walker ügynököt (Henry Cavill). A páros közös munkája nem indul túl fényesen, de a terven ez nem változtat: meg kell akadályozni, hogy használják a bombákat, bármi áron, csakhogy az ellenség valamiért mindig egy lépéssel Hunt előtt jár.

Soha nem voltam egy jó film elrontója, még akkor sem, ha éppen nem a kedvenc műfajom, és azért reméltem, hogy a számomra igen gyenge első Mission: Impossible film után azért sorban a hatodik azért már kiforrottabb és izgalmasabb lesz – de hát tévedni emberi dolog.

Mondanám, hogy ez a legunalmasabb akciófilm, amit láttam, de ez a cím a Támadás a Fehér Ház ellen című produktumnak van fenntartva, de higgyétek el, ez közvetlenül azután kullog a sorban. A trailerben látott mosdós és háztetőn ugrálós jeleneten kívül az ég egy adta világon semmi izgalmas nem történt a filmben: minden cselekmény, minden reakció, minden mondat tökéletesen előre látható volt, ahogy maga a végkifejlet is, miközben a távirányító előretekerő gombja szinte égette az ujjbegyemet.

Tom Cruise elég ügyes színész, de annyira hiteles akciófilmsztárként, mint egy banán almának álcázva, csak az a baj, hogy körülötte mindenki gyengébb munkát végez – még Simon Pegg is, aki a vicces tech-gurut alakítja, pedig őt aztán tényleg imádom. De hasonló a helyzet Henry Cavill esetében is, aki alapból sem egy jó színész, a Mission: Impossible – Utóhatásban pedig még annyi mozgástere sincs mint Supermanként – ott legalább voltak érzelmek, vagy logika, vagy kohézió, vagy plasztikus karakterek…

Én tényleg próbáltam meglátni a jót a filmben, és legalább egy agyatlan akciófilmként élvezni, de az állandó nyúlások (Die Hard 4-ből, ez komoly?), a logikátlanság, és a pofátlanság egy olyan szintjét érte el a legújabb Mission: Impossible film, hogy talán még az eredeti sorozattól is örökre elvette a kedvem!

Szerző

Avatar
Catleen
Alapító és főszerkesztő

Mindig online kütyüfüggő, “csak még egy epizód” suttogó, űrhajó gyűjtögető kocka, digitális bennszülött. Igazi fangirl és PR munkatárs a Serenityn.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

Hozzászólások

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .