Doctor Who S11E02 – The Ghost Monument

A fergeteges premier után a Ki vagy Doki a második felvonásra visszavett a tempóból – ez önmagában nem is lenne olyan nagy probléma, ha nem lenne sajnos ugyanez igaz a minőségre is. Míg a The Woman Who Fell To Earth egy pörgős, misztikummal, felemelő pillanatokkal és jól időzített poénokkal teletűzdelt kaland, addig a The Ghost Monument egy szaggatott, több sebből vérző sztorit tár elénk. Ugyan izgalmakból most sincs hiány, ahogy katarzisból sem, a sok helyen ügyetlen írásmód azért eléggé rányomja a bélyeget az epizód élvezhetőségére.

Az új TARDIS team egyenesen a mély űrben lyukad ki, szkafander és egyéb védőfelszerelés nélkül, miután a Doktor (Jodie Whittaker) véletlenül, ám annál ügyesebben elteleportálta saját magával együtt Yasmint (Mandip Gill), Grahamet (Bradley Walsh) és Ryant (Tosin Cole). Az utazók egészen addig úsznak a semmiségben, mígnem két fura űrutazó, Angstrom (Susan Lynch) és Epzo (Shaun Dooley) meg nem mentik őket a biztos haláltól. Az újonnan összeavanzsált felfedező csapat az Elhagyatottság nevű sivatagos bolygón lyukad ki, miután lezuhannak gépeikkel, ahol egészen addig hiába kutatnak életjel után, míg meg nem jelenik előttük Ilin (Art Malik). A földönkívüli ajánlatot tesz a vendégeknek: aki először talál rá a mindig helyet változtató Szellem Emlékműre, azt kijuttatja a bolygóról, nem mellesleg szép summában is részesíti, a többieknek azonban maradniuk kell. A Dokinak és társainak természetesen nem tetszik Ilin terve, és egész úton azon van, hogy kitaláljon egy frappáns tervet, ám az éjszaka folyamán komoly veszélyek leselkednek a versenyzőkre.

Az a legnagyobb bajom ezzel a résszel, hogy lehetett volna igazán fenomenális, ám ehelyett csak okésra sikeredett. Van két történetszál, ami külön-külön zseniális, ám mikor arra kerül a sor, hogy összefonódjanak, darabjaira hullik az egész. A bolyón töltött legelső perctől kezdve ott lóg a kérdés a levegőben, hogy miért nem találni más életformát, amit egy ponton el is kezdenek magyarázni, aztán félbe hagyják, sőt, gyakorlatilag el is felejtődik, minél közelebb járnak a karakterek a műemlék felfedezéséhez – mintha Chris Chibnall nem igazán tudta volna, pontosan mit is akart elmesélni. Pedig ez az ív ezerszer érdekesebb lett volna, mint a mellékszereplők morgolódása! Aztán, lehet hogy én nem figyeltem eléggé, de Ilin motivációja sem derült ki a végére, ami egy főgonosztól igen gyenge teljesítmény.

De ne érje szó a ház elejét, beszéljünk a pozitívumokról is, mert azért akadt az is. Tizenhármas továbbra is egy abszolút tünemény: okos, ugyanakkor elődjeihez képest sokkal empatikusabb, több teret ad az útitársainak kibontakozni, és ugyanolyan pazar motivátor, mint eddig volt. A kiscsapat többi tagjai is szerethetőek, szép lassan forranak ki az ő jellemeik is, és Chibnall szerintem még mindig remekül irányít több embert egyszerre. Aztán, ebben a részben végre felfedték az új TARDIS-t is: nekem eleinte nem tetszett, ám ahogy ráközelítettek egy-egy apró részletére, úgy kedveltem meg egyre jobban az új dizájnt. És, ha már szóba jöttek az újdonságok, muszáj megemlítenem, hogy igencsak badass az új főcím.

Egy csalódás még nem a világ vége, feltéve, ha nem fognak rendszert űzni belőle az alkotók – bár, az Odaát alapján eléggé kitartok még a közepessé vált sorozataim mellett is. Mindenesetre én szeretnék bízni Chibnallban.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..