Heti Képregény Kommentár #5

Ismét itt a hétfő, ami most az egyszer nem a heti robot kezdetét jelenti – éljen a hosszú hétvége! –, azonban ettől függetlenül én ismét jelentkezem a Heti Képregény Kommentárral, ráadásul hoztam is nektek pár szaftos darabot. Vágjunk is bele!

A múlt héten ugye már nem jutott időm a Spider-Geddon #1-re, azt azonban azóta pótoltam, és most, ígéretemhez híven, azzal is kezdek. Nos… amondó vagyok, hogy egy történet (a képregények esetében főleg egy ilyen nagyobb horderejű crossover-event) kétféleképpen lehet jó: lehet jó-mert-jó, meg jó-mert-okos – mert gondolatokat ébreszt, mert szépen reflektál a valóságra, szép társadalomkritikát fogalmaz meg, vagy a lét kérdésein töpreng. Nos, a Spider-Geddon egyelőre nem jó-mert-okos, szimplán jó-mert-jó. Mert tényleg nagyot fog ütni, meg nagyon menő, hogy ennyi pók-karaktert összehoztak (már most imádom Octavia Ottót, pedig most láttam először), de eső blikkre ez olyan, mint egy baromi látványos, nyári blockbuster akciófilm, amit élvezel, ami tökéletesen leköt, de nagyon gondolkodni nem kell rajta. Ettől még jó, csak nem úgy jó, mint például egy X-Men Red vagy egy Jane Foster-féle Mighty Thor. De hogy azért a sztoriról is meséljek kicsit: pár évvel ezelőtt ugye a Pókok legyőzték az Inheritorokat – a gonosz halhatatlanokat, akik a Pók-lények életerejét szívva tartották magukat életben –, és elzárták őket egy radioaktív bolygóra, most azonban, „hála” Superior Spider-Man/Otto Octavius kísérleteinek, az Inheritorok visszatérnek, és ismét a multiverzum pókjait fenyegetik.

De menjünk is tovább, és, jó szokásomhoz híven, most jöjjön az, ami nem Marvel: ez pedig az Image Comics új sorozata, az Exorsisters, ami megvett kilóra. Cate és Kate (tudom, fura, de az első lapszám végére minden értelmet nyer) egypetéjű ikrek, akik különböző démoni és varázslatos eredetű problémák megoldásával keresik a kenyerüket – első kuncsaftjuk például egy menyasszony, akinek a vőlegényét az oltár elől rántotta le a pokolba egy démon. Cate összeszedett, tisztelettudó, racionális, míg Kate felelőtlen, vadóc, viszont effektív – azonban hiába szöges ellentétei egymásnak, a két lány csakis együtt képes megoldani a felmerülő problémákat. Az art színes és vidám, szinte már olyan, mint egy gyerekeknek készült kiadványban, ami főleg nagyon érdekes kontrasztot alkot az alaptematikával – amit persze szintén egy jó adag humorral közelít meg az író, Ian Boothby, aminek nyomán a sorozat egyálalán nem sötét vagy nyomasztó, hanem, a démonok ellenére, pont felemelő. Csak némi szemléltetésként: az első lapszámban feltűnik egy démon, aki megpróbálta átvenni az uralmat egy hatéves kislány teste felett, azonban elszúrta a varázslatot, és most a kislány uralkodik az ő teste felett.

Ezek után mehetünk is tovább a Marvel újdonságaira, hiszen azokból is akadt pár érdekes példánya héten: elsőként például befutott a még a San Diego Comic Conon beharangozott Shuri első lapszáma. Nagyon vártam ezt a sztorit, de bevallom, az első egy-két oldalnak sikerült eléggé szkeptikussá tennie a történettel kapcsolatban. A sztori ugyanis úgy indul, hogy Wakanda kilövi első űrrepülőjét, benne T’Challa királlyal és Manifolddal, amivel felzárkóznak az USA-hoz és Oroszországhoz a space race-ben. Na, erre húztam ám a szemöldökömet – abban az univerzumban, ahol Vadóc és Gambit alig pár hónapja lazán kölcsönkapott egy űrrepülőt, hogy a távoli űrbe mehessen nászútra, meg úgy alapból nagyjából mindennapos az űrutazás (basszus, még a Champions is, ami egy rakat kamaszból áll, rendelkezik kvázi űrutazásra képes járművel), Wakanda, a világ legfejlettebb országa, még csak most kő ki embert az űrbe? Jó, persze később kiderül, hogy ennél kicsit komplikáltabb a dolog (de erről elvileg a Black Pantherben lehet többet megtudni, amit viszont eddig nem olvastam), de a baj már megtörtént, én pedig máris ferde szemmel nézek a sorozatra. Ami amúgy a kezdeti zökkenés után nem rossz: T’Challának és Manifoldnak nyoma veszik, Wakandának viszont (szimbolikus) vezetőre van szüksége, azért, a hagyományoknak megfelelően összeül egy női tanács, aminek a tagjai az élet különböző területeiről érkeztek, ami kimondja, hogy ezt a vezetői pozíciót most, Wakanda érdekében, Shurinak kell betöltenie, ami együtt jár azzal, hogy újra magára kell öltenie a Fekete Párduc ruháját. Szóval a kezdeti döccenő után tulajdonképpen egész szépen alakulunk, az üzenet is jó, Shuri is szimpatikus, a történetben feltűnő technológia is ultra menő. Csak egy dolog, ami miatt nekem kicsit rezeg a léc: a sorozat érezhetően azért jött létre, hogy a Marvel kihasználhassa Shuri népszerűségét a filmet követően, ami miatt képregény-Shurinak hasonlítania kell film-Shurira, csakhogy képregény-Shuri sokkal nagyobb történelemmel és több tapasztalattal rendelkezik, mint film-Shuri, és emiatt az összehasonlítás eléggé nehézkes. Avagy hogyan csinál az ember szabadszájú, imádnivaló, szupergéniusz kamaszt egy érett, felnőtt nőből, aki már maga is volt Fekete Párduc, meghalt, feléledt, és már tökéletesen tisztában van az élet hogyanjaival? Nehezen.

A héten egy új X-Men Black–számot is kaptunk, ezúttal Mystique-kel a címszerepben – és sajnos azt kell mondanom, hogy a három közül eddig ez volt a leggyengébb: Magneto története egyszerre volt filozofikus és fogalmazta újra a karakter manifesztóját, Mojo vicces volt, meglepő, és a maga módján megható, ami ráadásul ügyesen újraértelmezte a karaktert, míg Mystique… Mystique volt. Történet szerint egy kamasz mutáns véletlen megölte a szüleit, amikor eltörtek a képességei, és emiatt letartóztatták. Mystique elindul, hogy kiszabadítsa a lányt, de a végére kiderül, hogy – vigyázat, spoiler következik – valójában a fő célja az volt, hogy betörjön az intézménybe, és kilopjon onnan egy fájlt, aminek köze lehet a Mothervine-hoz (lásd: X-Men Blue), a lány pedig csak azért kell neki, hogy, miután kiszabadította, rákenhesse a betörést és a gyilkosságokat, amiket ott elkövetett. A történet zseniális vizuális szempontból, miután Mystique számos alakot ölt a lapszám alatt, ami nem kis feladat lehetett a karakterdesign szempontjából, összességében azonban magát a történetet eléggé üresnek éreztem – hiányzott belőle az a plusz, ami a sorozat első két részében megvolt.

Ezután volt egy új, egyrészes Marvel Zombie sztorink is, amit kész hullámvasút volt olvasni – nem feltétlenül jó értelemben. A zombik által rettegésben tartott, poszt-apokaliptikus New Yorkban a szuperhősök egy apró, megtépázott csapata próbálja életben tartani a még megmaradt embereket. Ebben a városban él egy kisfiú, Donny is, aki elszakadt az anyukájától, de bízik benne, hogy az még életben van. Donny a város romjai közt aztán talál egy nyakláncot, aminek a párját egy zombi, az öntudatát valamennyire megörző Simon viseli, mire a fiú rájön hogy a nyakláncok kapcsolata folyamán képes irányítani a zombit – akit a hősök kvázi öngyilkos merénylőnek akarnak felhasználni, hogy leszámoljanak egy hatalmas hordával. És miért is volt ez annyira hullámvasút? Nos, az egész rögtön úgy kezdődött, mint egy rossz Eleven testek-koppintás: Simon magyaráz nekünk a zombi-lét sajátosságairól (messze nem olyan jól vagy viccesen, mint R). Aztán jön egy jobb, érdekesebb rész, amikor megismerjük a hősök szerepét ebben a világban, azt, hogyan hatott rájuk a zombi-invázió, ami tényleg jó. Aztán jön a lezárás, ami, szerény véleményem szerint, akkora hülyeség, hogy fogtam tőle a fejemet. Szóval inkább hagyjuk. A lapszám végén a „The End” felirat arra enged következtetni, hogy ebből több nem is lesz, amit én csak megköszönni tudok.

Újdonság volt még – kvázi – a The Unstoppable Wasp második sorozatának első része, ami… nos, ami teljesen olyan, mintha nem is lett volna egy törés a két sorozat közt. Nadia továbbra is cuki és imádnivaló, és az egész széria szent küldetésének tekinti, hogy promotálja a nők részvételét a tudományokban, ami előtt én teljes szívvel tisztelgek. Egyelőre úgy tűnik, két szálon fog futni a cselekmény: Nadiának és csapatának meg kell küzdenie az újraéledt A.I.M.-mel, aminek a soraiban feltűnik egy régi ismerős is, és ennek a harcnak a keretein belől Nadiának szembe kell majd néznie azzal is, hogy mi lett az apjával, míg egy másik szálon a G.I.R.L. megszervezi első expóját, amivel kitörési lehetőséget próbálnak biztosítani fiatal tudósoknak. Igazából első körben csak egyetlen bajon volt a lapszámmal: az art nagyon színes és vidám és stilizált, ami illik is történet hangulatához, de a karakterdesignnal néhol voltak problémák, mivel nincs az az isten, hogy Janet van Dyne, aki amúgy mellesleg divattervező is, egy ilyen alaktalan, semmilyen nadrágkosztümöt viseljen.

És akkor még röviden pár lapszámról: folytatódott az Infinity Warps is, ezúttal a Weapon Hex című történettel, ami X-23 és Skarlát Boszorkány eredettörténetét próbálta összemosni, de jóval kevesebb sikerrel, mint a Soldier Supreme vagy az Iron Hammer. A Weapon Hex egy szimpla, izzadságszagú katyvasz, ami nem igazán tudja eldönteni, hogy mi is legyen. Aztán folytatódott a Mr. & Mrs. X is, benne egy nagyon megható beszélgetéssel Vadóc erejéről – Xandra felajánlotta neki ugyanis, hogy elveszi az ereje egy részét, hogy Vadóc meg tudjon érinteni másokat, ő azonban ezt visszautasította, mivel úgy érzi, ez valami olyasmi, amit önmagának kell elérnie –, és egy nagyon vicces diskurzussal a háttérben az író, Kelly Thompson és a rajongók közt. Kelly ugyanis még a lapszám megjelenése előtt figyelmeztette az olvasókat, hogy lesz egy nagy változás, de amúgy senki se aggódjon. Hát, a lapszám végére Vadóc és Xandra láthatóan meghalt, azonban valóban senki sem aggódik (mindenki tudja, hogy a végén minden rendben lesz). Kelly próbálja mondani az olvasóknak, hogy Nagy Dolog Történt, és egy kicsit ki kéne, hogy akadjanak, az olvasók viszont mind nagyon lazák, és ők nyugtatgatják Kellyt, hogy nincsenek kiakadva. Ezek után kijött a The Life of Captain Marvel utolsó előtt száma is, ami igen jelentőségteljesen átírja a karakter eredettörténetét, méghozzá nagyon ügyesen és megható módon – gondolom, ezzel is előkészülve a filmre. Továbbra is imádom ezt a sorozatot, és azt, ahogy Margaret Stohl a karakterrel bánik, úgyhogy alig várom a nagy lezárást. Végezetül pedig befutott a Secret Agent Deadpool negyedik száma is, ami éppen annyira elborult, mint az első három, és továbbra is fullba nyomja a James Bond-paródiát, egyszerre dicsőítve azt és mutatva rá a karakter hibáira, amit egyszerűen imádok.

Szóval ennyi voltt volna a hétre, de tudjátok a módit: jövő héten ismét jelentkezem a szokásos összefoglalóval, és addig is lenne valami óhajotok-sóhajotok, ha kíváncsiak lennétek még valami még képregényre, dobjatok egy kommentet, én pedig megteszem, ami tőlem telik. Találkozunk a jövő héten!

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..