Heti Képregény Kommentár #6

Ismét itt a hétfő, ami persze azt is jelenti, hogy eljött az újabb képregény kommentár ideje, márpedig a héten több szaftos darabbal is készültem nektek – amiben sajnos csak egy igazi halloweeni darab van, de ezért a kiadókat okoljátok, ne engem –, úgyhogy csapjunk is bele!

A héten két kiadványt is választottam a cikk „nem Marvel”–szekciójába, és esküszöm, és mind a kettőt nagyon próbáltam szeretni, de ez sajnos nem igazán jött össze. Ebből a kettőből az első a DC Old Lady Harley-ja, egy ötrészes minisorozat első darabja, ami egyértelműen a mostanában divatos „old man”–képregényeket akarja parodizálni, csak nem éppen túl sikeresen. Nézzétek, én nagyon pozitívan álltam hozzá a dologhoz, de minden egyes oldallal csak egyre hervadt a mosoly az arcomról. A történet szerint mikor a Pingvin megtámadja Harley otthonát, a nő véletlen-szándékosan megöli őt, ami lelki töréshez vezet nála, és úgy dönt, elhagyja otthonát. Évtizedekkel később a világ posztapokaliptikus pusztává változott, mikor is a Red Toollal vígan utazgató Harley fülébe jut, hogy a Joker talán életben lehet, ezért hősünk úgy határoz, itt az ideje visszatérni Gothambe. Szóval… ez egy paródia. Akar lenni. Sőt, az elején működik is. De összességében mégsem stimmel valami – leginkább úgy tudnám leírni, hogy az egész sztori annyira próbál röhögni magán és minden, hogy közben elfelejti, hogy valamiről szólnia is kéne. Mert tényleg jók a popkultos utalások – sőt, én amellett is teljes vállszélességgel ott vagyok, hogy a DC röhögjön egy sort az MCU-n –, de amikor, és ez nem vicc, két oldalon belül négy teljesen különböző popkulturális utalást találtam, az már tényleg sok. Komolyan, a karakterek az egyik gagből mennek a másikba, úgy, hogyha közben történik is valami, annak nincs semmi súlya. Így pedig még egy paródiát is nehéz komolyan venni. Ami pedig számomra csak rontotta a helyzetet, az Harley designja: hiába telt el „pár évtized”, Harley mindössze csak levágatta a haját, esetleg van pár ránc az arcán (bár nem minden panelen), de ettől függetlenül a melle és a segge még pont ugyan olyan feszes, és ugyan olyan falatnyi ruháka hord, mint eddig. Mintha csak a DC attól félne, hogyha többé már nem lenne „szexi”, akkor nem lehetne eladni. És ez azért egy „old lady”–sztoriba probléma.

Az e heti másik „nem-Marvel” kiadványom az Ahoy Comics Captain Gingere, ami… ami, nos, űrhajós macskákról szól. Miután az emberiség kihalt, egyik űrhajójukat emberi értelemmel rendelkező macskák örökölték, és ők most… hát, mászkálnak az űrben, próbálják az egészet túlélni, és közben Lumen nevű idegen elől menekülnek. A sztori nagy hibája, hogy bár a bevezető azt állítja, hogy a legénység végtelenül egyedi figurákból áll, a karakterek nem igazán jönnek át, hanem üres karikatúráknak tűnnek. Arról nem is beszélve, hogy az író Stuart Moore egyszerűen képtelen eldönteni, milyen hangot is akar megütni: egyszer végtelenül komoly (vagy inkább komolykodó), a kapitány egzisztenciális problémáira, meg az ellenszenves anyjával való viszonyára fókuszál, meg azon lamentál, hogy mit hagytak hátra az Etetők (vagyis az emberek), máskor meg azt akarja, azon röhögjünk, hogy a karakterei macskák, akik nem az alomtálba csinálnak, eksztázisba jönnek a radiátor gondolatától, és megtámadják a képernyőn feltűnő fénypontokat. Nem is szeretnék több szót fecsérelni erre.

Mindeközben Marvel-berkekben gőzerővel halad előre a Spider-Geddon. A főszálról nagyjából azt tudom elmondani, amit a múlt héten is: olyan, mint egy igazi nyári blockbuster, nagy és hangos és látványos, de nem túl okos. Az Inheritorok visszatértek, arra készülnek, hogy felfalják a pókokat, és hullanak a fejek – mondjuk annyi a második rész mellett szól, hogy itt már feltűnt némi morális kérdés: vajon mi a helyes, tisztelni az életet, vagyis nem megölni az Inheritorokat, ami annak a veszélyével jár, hogy majd ismét visszatérnek, vagy sutba vágni a moralitást és megölni őket, hogy soha többé ne jelentsenek veszélyt? (Meg a margón megjegyezném, hogy ezen felül még volt két csodás panel Superior Octopusszal, amin hangosan felkacagtam.) Ami azonban a főszálnál jobban lázba hoz, az két, a héten indult tie-in, a Spider-Gwen – Ghost Spider és a Spider-Girls. Az előbbi egyenesen a Spider-Geddon #2 történéseit követi, mikor is Gwen, akit megfosztottak az interdimenzionális karkötőjétől, egy ismeretlen világban köt ki (jó, az elején még van róla pár jelent a saját világában, mintegy bevezetőként). Az első lapszám még éppen csak, hogy belevetette magát az eseményekbe, Gwen még csak most ismerkedik ezzel az új világgal, de annyi szent, hogy van a sztoriban lehetőség. Mindeközben a Spider-Girlsben Anya Corazon és Mayday Parker felkeresik az Earth-18119-en élő Parker családot, aminek mindegyik tagja pókként üldözi a bűnt (ők amúgy eredetileg a Secret Warst követő minisorozatok egyikében, a Spider-Man: Renew Your Vowsban tűntek fel, amiről anno írtam is), ugyanis Peter és MJ lánya, Annie, aki különösen erős pókérzékkel rendelkezik, lehet a nyitja az Inheritorok legyőzésének. Ez a miniszéria külön érdekes potenciállal rendelkezik, hiszen egyfelől foglalkozik azzal, hogy Annie próbál kitörni a „kislány”-szerepből, és szeretne teljes rangú szuperhősként érvényesülni, míg másfelől annak a problematikáját is körbejárja, hogy az Earth-18119 Parkerei míg Annie előtt elveszítettek egy May nevű kislányt, míg Mayday az édesanyját veszítette el. Summa summarum, bevallom, engem ez a két széria sokkal jobban izgat, mint az event fővonala.

De ha már az eventeknél tartunk, befutott két újabb, az Infinity Warshoz kapcsolódó lapszám is: a Soldier Supreme második, és az Arachknight első száma. A Soldier Supreme első fejezetéről már korábban értekeztem – véleményemet azóta is tartom, hogy érdekes ötlet, de nagyon sok újdonságot nem tud mutatni. Ettől függetlenül a második rész kifejezetten érdekesre sikeredet, az alkotók szépen fűzték a szálakat, és azon túl, hogy elszórakoztak azon, hogy egybegyúrtak két karaktert, a történetet ügyesen belefonták az event nagyobb horderejű eseményeibe – vagyis a sztori végére Stephen rádöbben, hogy valami nincs rendjén, és a testében két lélek lakozik. Emellett az Arachknight – ami Spider-Man és Moonknight történetét fésüli össze – is kifejezetten jól sikerült (bár itt sem ismerem Moonknight eredettörténetét), és kifejezetten tetszett, ahogy kezelték Peter különböző „személyeségeit”. Ha választani kéne, hogy az Infinity Wars­­–minik közül melyik sikerült a legjobban, lehet, hogy ezt választanám.

Az eventekhez tartozik még a Return of Wolverine második száma, ami, bevallom, kicsit csalódás volt számomra. A lapszámban lényegében nem sok minden történt – gyakorlatilag egy jelent az egész, az, ahogy Wolverine és legújabb segítője/védelmezettje, a tudós hölgy, akinek a fiát a Soteira elragadta, a szervezet hajóját követi, akik aztán észreveszik őket, és rájuk küldik Omega Redet és Dakent. Persze, van izgalom, meg vér, meg erőfitogtatás, és nem mondom, valóban történt egy-két érdekes dolog – elsősorban az utolsó oldalon –, úgyhogy továbbra is látok benne potenciált, másfelől viszont a szememet forgatom, mert a maga szintjén annyira fanservice az egész, kezdve onnan, hogy az emlékeitől megfosztva, totál összezavarodva is Logan az akcióhős, egészen addig, hogy persze, hogy a tudósnőnek bele kell esnie.

X-Men fronton kaptunk egy X-Men Black – Juggernautot, ami számomra a múlt heti Mystique-nél is valamivel nagyobb csalódás volt számomra – ami mondjuk lehet, abban gyökerezik, hogy, szerény véleményem szerint, Magneto, Mojo és Mystique sokkal érdekesebb karakterek, mint Juggernaut. Mármint, az előbbi három okos és ravasz és számító, Juggernaut meg… dühös, meg fizikailag megállíthatatlan. Na, szóval a bulldózereket nem azért szeretjük, mert az élet nagy kérdéseivel tudunk velük értekezni. Ettől függetlenül azért nem volt rossz maga a történet, amit ki lehetett belőle hozni, azt kihoztak, csak éppen engem nem tudtak magukkal ragadni. Ezen felül volt egy X-Men Redünk is, ahol egyre élesedik a küzdelem Jean és Cassandra Nova közt – olyannyira, hogy a héten még egy tényleges összecsapásra is sor került, miközben a csapat többi tagja éppen azon dolgozott, hogy semmiség tegyék Nova eddigi mesterkedéseit (amihez például olyan videók keresése is hozzátartozott, amiken kiscicákkal játszadozó mutánsok láthatóak). Meg mellesleg a lapszámba belekerült egy cuki kis romantikus szál is, csak úgy mellékhangon.

És akkor még pár kiadványról pár mondatban: kijött egy Black Panther vs. Deadpool mini első száma, ami pont annyira beteg, mint arra a címből számítani lehet. Deadpool folyamatosan bontja a negyedik falat, remekek a beszólásai, és őt gyönyörűen ellensúlyozza T’Challa és Shuri, akiknek a jelenléte nyomán fontosabb kérdéseket is górcső alá lehet venni. Aztán volt egy What If – Thor Was Raied by the Frost Giants, ami kifejezetten érdekes történetet vázol fel, szépen játszadozva Loki és Thor jellemével, valamint kapcsolatuk dinamikájával. Végezetül pedig kaptunk egy Marvel Superhero Adventures – Captain Marvel – Halloween Spooktaculart (igen, tudom, hosszú cím), ami végérvényesen meggyőzött róla, hogy gyermeteg vagy sem, ezt a szériát megéri olvasni. A kiadványban több kisebb történet is feltűnik, amik egyfelől gyermekien ártatlanok, hogy megfellelők legyenek a legfiatalabb olvasók számára is, másfelől a poénok olyan eszesek és kiszámíthatóan váratlanok, hogy az idősebb korosztályt is szórakoztatják. Meg hát ott vannak benne azok a zseniális stripek! Szóval tessék csak adni egy esélyt ennek a sorozatnak.

Ennyi lett volna a mondanivalóm erre a hétre, de tudjátok, mi a módi: ha van valami képregény, amiről szívesen hallanátok, dobjatok egy kommentet, én pedig meglátom, hogy mit tehetek. A jövő héten találkozunk!

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..