Egyfajta varázslat – Bohém Rapszódia (2018)

Azt hiszem, kevés olyan ember létezik kerek e világon, akinek ne ugrana be valami, amikor szóba kerül a Queen zenekar. Egy olyan ikonikus rockbandáról van szó, akiknek minden egyes korszakukban volt nem egy slágerük, és mindezt úgy érték el, hogy az évek során gyakorlatilag folyamatosan szembe mentek az árral – talán pont emiatt is váltak halhatatlanná. Ennek tudatában kicsit furcsállottam, hogy nem született az ő történetükről egyetlen film sem, egészen idáig. Maga a Bohém Rapszódia is csaknem egy évtizede volt már készülőben, mire lett is belőle valami, ám a végeredményért igazán megérte ennyit várni.

Fred Bulsara (Rami Malek) egy zanzibári családból származó tehetséges fiatalember, aki egy reptéren dolgozva keresi a kenyerét, egészen addig, míg egy nap élete lehetősége tárul elé. A Smile nevű helyi zenekar, amit már egy ideje követett, hirtelen énekes és basszeros nélkül marad, a maradék két tag pedig – a gitáros Brian May (Gwilym Lee) és a dobos Roger Taylor (Ben Hardy) – esélyt adnak a srácnak a színpadon. Ezek után egy új basszusgitárossal, John Deaconnel (Joe Mazzello) kiegészülve folytatódik a négy diák útja, akik rövidesen magukénak tudhatják első lemezszerződésüket, újdonsült managerüknek, John Reidnek (Aidan Gillen) köszönhetően. A banda immáron Queen néven fut, frontemberük pedig hivatalosan is Freddie Mercuryvé keresztelődik át. Innentől végigkísérhetjük a négy zenész közös sikereit, illetve mélypontjaikat is, amik a nyolcvanas évek derekán tetőznek. A belső problémák és botrányok hatására a feloszlás szélére sodródó Queent – az akkor már beteg Mercuryvel az élén – a Live Aid menti meg, ami egy jótékonysági koncertsorozat, ahol a zenei szcéna legnagyobbjai lépnek fel, a Queen négyese pedig karrierjük legjobb előadásával beírják magukat a rocktörténelem nagykönyvébe.

Rettenetesen vártam már ezt a filmet, és ennek megfelelően reménykedtem is abban, hogy jó lesz, ám arra a tömény királyságra, ami elém tárult, sosem tudtam volna felkészülni. Én már ahhoz a generációhoz tartozom, akik a rádióból még ismerhették a Queent, ám élőben már sosem láthattam őket az eredeti felállásban, hiszen Freddie halála után születtem. Azonban az internetnek hála, bármikor megnézhetem bármelyik koncertjüket, így pontosan tudom, milyen karizmatikus előadó volt Freddie Mercury, és nagyon féltem attól, hogyan fogják tudni ezt színre vinni. Rami Malek zseniális színész, ám egyáltalán nem tudtam elképzelni őt Freddie-ként, egészen addig, míg az első promóciós kép meg nem jelent róla. A filmben pedig aztán olyan szinten elmerül a szerepben, hogy minden maradék kétségem egy szempillantás alatt szertefoszlott, hiszen Malek nem csak hogy úgy beszél és mozog, ahogy Freddie, de szerencsére még az író, Anthony McCarten is olyan szöveget adott a szájába, hogy száz százalékig karakterhű tudott tőle maradni. A többi bandatag szintén megérdemli az összes dicsérő szót: a kinézet még csak egy dolog – bár megjegyezném, hogy Gwilym Lee és Joe Mazzello a megszólaláson túl is kísértetiesen hasonlítanak Brian Mayre és John Deaconre – de mindnyájan teljesen át tudták adni magukat a karaktereiknek. A kémia is brutális szinten működik a szereplők között, gyakorlatilag tökéletesen tükrözve az eredeti bandatagok közti viszonyt – egyszóval castingból és színészi játékból csillagos ötös!

Ami a film többi részét illeti, nagyjából minden a helyén van, egyedül a cselekmény egyenetlen tempóját tudnám kifogásolni, ami valószínűleg abból adódott, hogy tizenöt évet akartak elmesélni kicsivel kevesebb, mint két és fél órában – ez viszont nem lett annyira zavaró, hogy emiatt élvezhetetlenné váljon az alkotás. Ezt az apróságot leszámítva egy mestermű a mozi: a történet lebilincselő, felemelő és vicces, ugyanakkor a legjobb pillanatokban rendkívül szívszorító is tud lenni. Nem köntörfalaznak semmit Freddie-vel kapcsolatban, beleértve a szexualitását és a betegségét, ám nem is dramatizálják túl életének ezen két aspektusát. A sztori egyértelműen rajongóknak készült, ám azoknak is érdekes lehet, akik nem sokat tudnak a Queenről, hiszen olyan univerzális témákat is feszegetnek, mint például a barátság, az identitáskeresés, vagy a szerelem. Sőt mi több, egy az egyben lerántják a leplet az idealizált rocksztárságról, és megmutatják a függöny túloldalán ácsorgó hús-vér embert. Külön említést érdemel lélegzetelállító képi világ is, különösen a Live Aid koncert alatt: nos, láttam már életemben jó pár koncertfelvételt, de ehhez foghatót még sosem. Roppant kreatív kameraállásokból mutatják be a zenészeket és a közönséget, valamint drónokkal körbejárják az egész stadiont is, így valóban olyan érzést keltenek, mintha mi magunk is ott tombolnánk a Wembleyben, vagy épp a tévéből néznénk az élő közvetítést – a film egyik csúcspontja ez a szekció, az államat a stáblista végéig nem is találtam!

Napokig ragozhatnám még a film csodálatosságát, de felesleges, mert a lényeget már elmondtam. A Bohém Rapszódia Freddie Mercury és a Queen munkásságának és létének az ünneplése, egy pompás tiszteletadás egy remek zenész és frontember előtt. A művet első sorban meglévő rajongóknak szánták, jöjjenek azok bármelyik érából, ám biztos vagyok benne, hogy új fanok is születnek majd a moziból kilépve.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..