Michael Cunningham: Mire leszáll az éj

“Mit lehet csinálni, amikor az ember már nem a saját történetének a hőse?”

Michael Cunningham teljesen levett a lábamról Az órákkal, annyira, hogy biztosra vettem, hamarosan köszönthetem kedvenc íróm soraiban. Ám úgy tűnik, nem a Mire leszáll az éj lesz az a könyv, ami meghozza a nagy áttörést.

Peter ​és Rebecca Harris középkorú New York-i házaspár, akik látszólag mindent elértek az életben, amit csak el lehet érni. Szakmai karrierjük csúcsán vannak – Peter műkereskedő, Rebecca egy képzőművészeti magazin szerkesztője –, szeretik a hivatásukat, amely érdekesebbnél érdekesebb emberekkel hozza össze őket. Partiról partira, verniszázsról verniszázsra járnak, egy hatalmas, fényűző loftban laknak Manhattanben. Bostonban élő lányuk éppen egyetemre készül. Minden okuk megvan hát az elégedettségre és a boldogságra.
Ám egy napon megérkezik Rebecca öccse, Ethan. Az egykor drogfüggő, de elragadóan jóképű és tehetséges fiatalember szépségével és zabolázhatatlan szabadságvágyával ellenállhatatlan hatást gyakorol Peterre, aki egyszeriben kételkedni kezd az általa képviselt művészekben és a művészetben általában, a saját karrierjében, a házasságában – egész addigi világában, amelyet olyan gondosan épített fel magának, s amelyen most egyre nagyobb repedések tátonganak.
A Mire leszáll az éj Az órákhoz hasonlóan páratlan érzékenységgel és érzékletességgel ábrázolja modern világunkat, felgyorsult életünket a kiüresedő párkapcsolatokkal, az egyszerre felszabadító és romboló vággyal, a fenyegető öregedéssel, a talmi művészetekkel.

A Mire leszáll az éj egyáltalán nem rossz könyv, de valami mégis nagyon hiányzik belőle. A történet kissé eseménytelen, végig úgy éreztem, mintha várnánk a nagy áttörést – talán ezt hiányoltam -, ami végül csak az utolsó oldalakon történik meg. Mondjuk az biztos, hogy passzolt a szereplők fásult, rutinszerű életéhez. Kicsit olyan, mintha itt lenne ez a történet, amit olvasunk, de közben a fontos események a háttérben, láthatatlanul történnének, és legfeljebb csak jelecskéket láthatnánk.

A szereplők nem kerültek közel hozzám, eleve nem különösebben szeretek ilyen kiégett, idősödő házaspárokról olvasni, de valahogy végig teljesen közömbös maradtam irántuk, se szimpátiát, se ellenszenvet nem ébresztettek bennem. Még Balu, Rebecca testvére sem, bár elég manipulatív alaknak tartom. Akkor már a sokat emlegetett Matthew, Peter halott bátyja érdekesebbnek tűnt, néha komolyan azt kívántam, bárcsak róla szólna inkább a történet.

A fő “konfliktus” (amivel kapcsolatban sejtelmes homályosan fogalmazok, nehogy spoilerezni kezdjek) nekem picit fura volt, de ettől függetlenül biztos van ilyen. Ezt is a szürke és unalmas élettel magyaráznám. Illetve muszáj felhívnom rá a figyelmet, hogy milyen érdekes párhuzamba állítható ez Peter műtárgyak és szépség iránti rajongásával.

A vége azért ütős lett, mondhatnám úgy is, hogy igazán nagyot koppantam Peterrel együtt, de végig ott lógott a levegőben – hogy úgy mondjam, a sorok között – ez a lehetőség. El bírtam volna viselni még néhány oldalt, de pont a kritikus ponton ér véget.

Cunningham stílusát még mindig szeretem, szépen szóvirágzik, érdekes gondolatokat dob be, de Peter filozofálását néha picit erőltetettnek éreztem. Lehet, hogy ez az oka – vagy nem –, hogy nem éreztem azokat a mélységeket, amiket Az órák során.

De a lelkesedésem töretlen, biztos vagyok benne, hogy meg tud még lepni az író valamivel, ami aztán a szívem csücske lesz.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..