“Nem kell értened a csodákat ahhoz, hogy hinni tudj bennük (…)”

Senkit ne tévesszen meg a giccsbe hajló borító; A hóleány egy gyönyörűen megírt, varázslatos történet. Tökéletes olvasmány lehet a hideg napokra.

A ​telepes Jack és Mabel kemény munkával és szigorú beosztással nyugalmas életet teremtett magának az 1920-as évek Alaszkájának vad vidékén. És még mindig nagyon vágynak egy gyermekre, pedig erre már semmi esélyük. Ez sem csökkentheti azonban az egymás iránt érzett erős szeretetüket, és amikor leesik az első hó abban az évben, pillanatnyi ötlettől vezérelve, játékból építenek egy hógyermeket. A hókislány másnap reggelre eltűnik – de apró lábnyomok maradnak utána a hóban. A rá következő hetekben mindketten látni vélnek egy szőke kislányt az erdőben, de még egymásnak sem merik elmondani, attól félve, hogy csak rég eltemetett reményeik csalják meg őket. Aztán a kislány, aki Fainának nevezi magát, megjelenik a küszöbükön. Kicsi és törékeny, mintha egy tündérmeséből lépett volna elő: egy vörösróka társaságában vadászik, hóvihar támad a nyomában, és titokzatos módon sikerül életben maradnia a kegyetlen alaszkai vidéken. Miközben Jack és Mabel próbálja megérteni Fainát, úgy megszeretik, mintha a saját gyermekük lenne. De ezen a gyönyörű, vad helyen a dolgok csak ritkán azok, aminek látszanak, és amit végül megtudnak Faináról, az valamennyiüket megváltoztatja. Eowyn Ivey elbűvölő, hipnotikus hatású első regényének hőse egy házaspár, mely annyira vágyik gyermekre, hogy a képzeletük erejével világra hozzák. E könyv oly káprázatos, akár a behavazott alaszkai táj, ahol játszódik, s imaginárius hatalmával elragadja az olvasót egy távoli, mégis ismerősnek tűnő helyre, egy mesevilágba, amely egyszerre kivételesen egyedi és egyetemes.

Teljesen elvarázsolt a hóleány története. Nem igazán vagyok otthon az orosz folklórban, ezért eddig nem ismertem Sznyegurocska meséjét, de fantasztikus, ahogy az írónő feldolgozta. Eowyn Ivey mesterien bánik a szavakkal, valósággal megelevenedett előttem Alaszka vadregényes tája. A zordsága ellenére is elkapott a vágy a hely iránt, hogy milyen csodás lehet ott élni – természetesen tökéletes fűtéssel, nyáron pedig szúnyogirtóval -, sétálni a nyári erdőben a folyó mentén és beszívni a friss, téli levegőt.

Jack és Mabel kapcsolata kezdetben kicsit merevnek tűnt, úgy érzem, hogy mindketten szerették a másikat, csak nem tudták kimutatni, mintha a gyermektelenségből fakadó keserűség és a korábbi tragédia egy mély szakadékként húzódott volna köztük. Aztán összebarátkoztak a kedves szomszédokkal, felengedtek és egymáshoz is közelebb kerültek, majd a hókislány megépítésével egy hidat emeltek kettőjük közé és egyre inkább megmutatkozott a köztük lévő mély szeretet. Ha nem is értettem velük mindig egyet, de igazán megkedveltem ezt az idősödő házaspárt, akik annyi gyengédséget adtak egy kislánynak, akiről mindenki eldöntheti, mennyire volt valóságos.

Mert bevallom, én még mindig nem tudom, ki volt Faina. Váratlanul és csendesen bukkant fel a hóval, és ugyanígy tűnt el a tavasz közeledtével. Szakasztott úgy, mint a mesében, és a hangulatváltozásait vagy a jelenlétét sokszor kísérte havazás. Szóval én szépen úgy döntöttem, hogy nem akarok földhözragadt lenni, és Fainát tényleg a mesebeli kislánynak tekintem, akit Mabel és Jack teremtett a hóból, hogy elűzze a magányukat.

Na jó, töredelmesen bevallom, hogy először azt hittem, szegény Mabel csak képzelődik és Jack meg nem akarja lelombozni, ezért úgy tesz, mintha tényleg lenne egy hókislányuk, mivel sosem maradt semmi nyoma. De aztán ezt rövidesen elvetettem, mert túl pszicho volt.

Csak annyi negatívumot rónék fel, hogy a vége felé, amikor a felnőtt Faina kerül előtérbe, Mabel és Jack mintha kicsit ellaposodna, mintha már nem lennének fontosak. Bár a cím A hóleány, azért ők sem elhanyagolhatóak.

Mabel hóleányról szóló mesekönyve előre sejteti a keserédes befejezést, amiért egyébként is bolondulok, és őszintén szólva nem is tudom máshogy elképzelni. Az egész történetnek borongósan varázslatos hangulata volt, ehhez pedig tökéletesen illik a lezárás.

Összegezve; ez egy varázslatos, mélységekkel rendelkező, csodásan megírt történet, ami még az 1920-as évek Alaszkájáról is hangulatos – és gondolom hiteles – képet fest. És nem bírom megállni, hogy ne jegyezzem meg, mennyire imádom az írónő nevét. Ezzel a névvel nem is lehetett kérdés, hogy egyszer ír egy könyvet.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..