A legutóbbi albumkritikám után ismét egy északi nagyágyú és egy Nightwish frontember kollaborációját fogom elemezni. Ezúttal a Pagan’s Mind névre hallgató norvég progresszív metál zenekar gitárosa, Jorn Viggo Lofstad állt össze Floor Jansennel, aki 2012 óta a finn alakulat énekesnője. Az alkotók elmondása szerint ez a projekt már évek óta készülőben volt, csak egyéb elfoglaltságok miatt egészen ez idáig nem tudott megvalósulni. Hála a Nightwish hosszabb szünetének, idén ősszel már kezünkben tarthattuk a Northward formáció ugyanerre a névre hallgató debütáló lemezét.

A lemez kezdő dalát, a While Love Diedot már ismerhettük, hiszen ez volt a legelső promó szám, amit kiadott a formáció – egy rendkívül dinamikus hard rock himnuszról van szó, ami egy pillanatra sem ül le, és tökéletesen ötvözi a kőkemény vonalat a fülbemászó, melodikus elemekkel. A második kislemezes nóta, a Get What You Give már a középtempó kategóriába esik, rendkívül laza hangvételű, és Floor Jansen mindössze négy perc alatt be tudja mutatni hangja karcosabb és lágyabb oldalát is. A Storm In A Glass a harmadik bemutatkozó szerzemény, amit feltöltött a kis csapat YouTube-ra is, és akár egy nyolcvanas évekbeli pop-rock slágernek is elmehetne, ami az én számból, illetve tollamból abszolút dicséret. A Drifting Islands névre hallgató negyedik dal az első meglepetés ezen az albumon, hiszen nemcsak hogy szerepel rajta Floor testvére, a szintén énekesnőként tevékenykedő Irene Jansen – és nem mellesleg csodálatosan harmonizál a két hölgyemény egymással –, hanem egyben ez a CD egyik legkeményebb darabja is. Az első megnyugvást a Paragon adja, ám ez is inkább középtempójú, mint lassú, és a végére igazi power balladdá bontakozik ki.

 

A lemez második fele szintén a keményebb vonalat viszi tovább, kezdve a Let Me Outtal, amit egy egyszerű, de nagyszerű háttérvokálos betéttel fűszereznek meg. Az ezt követő Big Boy a második bátrabb húzás a korongon, a többi dal közül talán ez áll ki stílusilag leginkább a sorból, ám kizárólag pozitív értelemben, a dalszövegbe pedig még egy kis társadalomkritikát is tudtak csempészni Lofstadék. A Timebomb ismét egy olyan szám, ami kombinálja a zúzósabb, gyorsabb részeket a lassabb és lágyabb betétekkel, a végére inkább az utóbbi kerül fölénybe, és Jansen újra ki tudja ereszteni picit a hangját. A Bridle Passion végig ballada marad, csodálatos akusztikus kísérettel és újfent remek énekteljesítménnyel, ezúttal a magasabb regiszterben. Az I Need az egyik olyan nóta, amibe került egy leheletnyi progos beütés, és ez is egy dinamikusabb költemény. A zenei utazás egy hétperces eposszal zárul, ezzel az idővel a Northwards a leghosszabb dal az albumon, ami szintén rejt egy-két meglepetést, mind az ének, mind az egyéb hangszerek terén.

Összességében nézve nem rossz ez az album, és egyébként pont azt kaptuk, amit a duó tagjai megígértek: egy dallamos, olykor laza hard rock alkotást. Főállásban egyik zenész sem ebben a stílusban mozog, úgyhogy aki egy Nightwishos vagy Pagan’s Mindos hangzást vár, annak hatalmas csalódás lesz a Northward. Én abszolút annak tudatában ültem le meghallgatni ezt a lemezt, hogy más lesz, mint a fent említett két zenekar, így nekem egy roppant kellemes élményt okozott. Tökéletesnek mondanám? Egyáltalán nem. Egyetlen egy bajom akadt ezzel az alkotással, ami ugyanaz, mint amit anno a The Dark Elementtel kapcsolatban kifogásoltam: nem elég bátor. Egy-két kivételt leszámítva sok dal összemosódott számomra, mert túlságosan hasonlítottak egymásra, nem nagyon volt bennük egyediség vagy akár merészség. Itt van két remek zenész, akik eszméletlen dolgokra képesek a hangszereikkel, ehhez képest az album túl egyszerű, és emiatt picit olyan érzésem volt néha, mintha elpazarolták volna a tehetségüket. Lehet, hogy Jansennek és Lofstadnak pont az volt az eredeti célkitűzése, hogy egy egyszerűbb, letisztultabb anyagot dobjanak össze, de ezt nem tudhatjuk.

Nagyon vártam, szívesen hallgattam, és ugyan kifejezetten értékelhető a végeredmény, nem lesz a kedvencem a Northward debütáló lemeze, de azért adok neki még esélyt, hátha több pörgetéssel közelebb kerül majd a szívemhez, ahogy a The Dark Element is.

 

Dallista:

 

  1. While Love Died
  2. Get What You Give
  3. Storm In A Glass
  4. Drifting Islands
  5. Paragon
  6. Let Me Out
  7. Big Boy
  8. Timebomb
  9. Bridle Passion
  10. I Need
  11. Northwards

Szerző

Avatar
Misplaced
Szerkesztő

Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..