Több mint húsz éve az első hollywoodi film, ami teljesen ázsiai szereplőgárdával készült, hatalmasat robbantott a kasszáknál, a kritika imádta, és már biztos, hogy két folytatása is lesz, ám mégsem mutatták be Magyarországon – na, mire gondoltam? Hát persze, hogy a Crazy Rich Asiansre.

Rachelnek (Constance Wu), akit egyedülálló, kínai származású anyja nevelt fel az Államokban, egészen jól megy az élet: a New York-i Egyetem egyik legfiatalabb professzora, közgazdaságtant tanít, és barátja, Nick (Henry Golding) lehet az igazi. Rachel élete azonban fenekestül felfordul, amikor Nickkel annak otthonába, Szingapúrba utaznak, hogy részt vegyenek a férfi legjobb barátjának, Colinnak (Chris Pang) az esküvőjén, és odaérve kiderül, hogy Nick családja nem csak egyszerűen gazdag, hanem ők az ázsiai Rockefellerek. Amit Rachel igazából még tudna is kezelni, csakhogy Nick anyja Eleanor (Michelle Yeo) nem támogatja a fiatalok kapcsolatát, ráadásul a családból többen is csak egy nyerészkedőt látnak Rachelben. Hősünk szerencsére azért nem marad magára, hiszen ott van neki a szingapúri származású, harsány, újgazdag egyetemi szobatársa, Peik Lin (Awkwafina), és Nick aranyszívű, divatikon unokatestvére, Astrid (Gemma Chan).

Akik olvassák már egy ideje ezt a blogot, talán tisztában vannak vele, hogy eléggé szkeptikusan állok hozzá a romantikus vígjátékokhoz, hiszen ezek nagyon gyakran nem csak szimplán sekélyesek, hanem egyenesen sértők, elavult nemi viszonyokra épülnek, sőt, nőellenesek (gondoljunk csak pl. a Csúf igazságra). Bár első blikkre a sekélyes jelzőt rá is süthetnénk a Crazy Rich Asiansre, hiszen a filmnek elég nagy része foglalkozik a fényűzéssel, a csillogással, a rongyrázással, az egzotikus lokálok bemutatásával – amit amúgy szintén remekül tesz –, nem kell túl mélyre ásnunk ahhoz, hogy észre vegyük, itt bizony többről van szó.

Ugyanis a Crazy Rich Asians nagyon jó! A film már az első jelenetében ránk parancsol, hogy engedjük el a sztereotípiákat, a társadalom által belénk nevelt tévképzeteket, és csakis az ő narratívájára figyeljünk, hiszen bőven van mondanivalója. Igen, a film első sorban egy romantikus vígjáték – van „elveszi, nem veszi”–vívódás, szép ruhák, jó pasik, ármánykodó anyósjelölt, meg minden, ami ide kell. De ezen túl a film egyben az ázsiai – a mai ázsiai – kultúra ünneplése, kísérlet a sztereotípiák megtörésére, kis, árnyalt bepillantás a még ma is élő osztályharcba, egy nő fejlődéstörténete, és még sorolhatnám. És a legszebb az egészben, hogy nem csak Rachelön és az ő problémáin van a hangsúly, hanem számos mellékszereplő is megfontolandó üzenettel szolgál.

De vegyük csak sorjában! Mint már említettem, a filmben sok a csillogás, meg a rongyrázás – van itt leánybúcsú egy privát szigeten, legénybúcsú egy partihajón, hatalmas szoaré egy bimbózó virág kedvéért, és még sorolhatnám –, de mivel ez csak a felszín (és van mélység), és mert szépen csinálják, ez egyáltalán nem zavaró. Sőt, megkockáztatom, hogy az esküvő-jelenet a maga igényes giccsével 2018 egyik legszebb mozis alkotása.

Rachel útja részletes, szórakoztató, és átérezhető. Ő tulajdonképpen egy egyszerű lány, ám mégsem egy lapos karakter, akinek egyetlen funkciója, hogy a néző azonosulhasson vele (lásd: Bella Swan). Rachel okos, belevaló, tudja mit akar, ám mégis képes arra, hogy sebezhető legyen, hogy mások segítségére legyen szüksége, hogy összeomoljon, és hogy utána aztán újra felálljon. Kapcsolata Nickkel üdítő, hiszen a konfliktust a kapcsolatukban nem valami természetellenesen generált, belső probléma, kommunikációs zavar okozza, hanem egy olyan szituáció, ami nagyon is köszönőviszonyban van a valósággal, és ami alatt végig támogatják egymást. A film tetőpontja meg egyszerűen valami gyönyörű, a repülőn játszódó jeleneten majdnem elbőgtem magam.

És ha már emlegettem a mellékszereplők fontosságát, hadd beszéljek egy kicsit a kedvencemről, Astridról. Mikor megismerjük a nőt, ő éppen egy vásárol – többek közt egy fülbevalót, 1.2 millió dollárért. Aztán hazamegy, és soktagú személyzetével elrejteti a „zsákmányt”, mielőtt a férje (Pierre Png) még hazaérne. Ismerjük (azt hisszük, hogy ismerjük) ezt a fajta karaktert. Ő a sekély, hiú nő; a sárkány, a pazarló, az, akit nem szeretünk. A rosszfiú. Gondoljuk ezt, hiszen a társadalom arra tanított minket, hogy az a nő, aki túl sokat törődik a külsejével, az, aki túl sokat költ magára, a rossz. A Tumbrlön láttam erről egyszer egy nagyon jó fejtegetést: a jókislányok nem tesznek azért, hogy csinosak legyenek; velük ez megtörténik, külső behatásra (pl. Mia Thermopolist kicsinosítják, hogy eladható hercegnő legyen), vagy egyszerűen csak csinosak, mintha nem is tennének érte (pl. Gabriella a High School Musicalben). Mindeközben azok, akik aktívan performálják a nőieségüket, akikről látjuk, törődnek azzal, milyen a hajuk, hogy mennyibe kerül a ruhájuk (pl. akkor már Sharpay) a rosszak, a kerülendő példák. Mindezek alapján tehát alaphelyzetben Astrid lehetne a rossz, a sekélyes, a tékozló, az, akit nem szeretünk. Ehhez képest a narratíva egyre csak megerősíti, hogy ő a szövetségesünk, ő az, aki segít, akiben egy csepp rossz szándék sincs. Amikor pedig a film végén beteszi azt a bizonyos fülbevalót, az az a pillanat, amikor Astrid jelképesen hazatér önmagához. Hiszen a film közben kiderül, hogy a férje alacsonyabb osztályból származik, ezért Astrid elnyomja a gazdag örökösnő énjét, nem mutogatja a pénzét, hiszen így próbálja elérni, hogy a férje férfinak érezze magát. Az azonban ettől csak elfordul tőle, elárulja, megveti, és Astridnak kell egy kis idő, hogy rájöjjön, nem a férfinak segít, csak saját önmagától fordult el, lett kevesebb, mint akinek lennie kellett volna. És így a fülbevaló, az az 1.2 millió dollárt érő fülbevaló nem a sekélyesség, hanem az önmegvalósítás szimbóluma lesz.

Azt hiszem, ömlenghetnék még egy darabig erről a filmről – egyszerűen imádtam, rendben? –, de jobb lesz, ha most lezárom ezt a cikket. Csak egy dolgot szeretnék még hozzátenni: el sem tudjátok képzelni, milyen dühös vagyok, amiért nem láthattam ezt a filmet a moziban!

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..