A Watchaholics francia film felelőse – hú, ez hogy alliterált – vagyis én, visszatért. Naná, hogy ma is egy francia filmet hoztam, aminek persze semmi különösebb oka nincs, csak történetesen valahogy mindig ilyenek kerülnek nálam terítékre. Mai filmünk, Az én hősöm pedig már nem is lehetne “franciább”.

Történetünk az 1800-as évek elején játszódik, amikor is a bájos, fiatal úrhölgy, Pauline Beaugard (Noémie Merlant) az eskövőjére készül. Nem is akárkihez készül férjhezmenni, hanem a délceg Charles-Grégoire Neville (Jean Dujardin) kapitányhoz. Pauline nővére, Elisabeth (Mélanie Laurent) nem nézi jó szemmel a tervezett frigyet, hiszen átlát a kapitány mézes mázas modorán, és egy nemtörődöm szoknyapecérnek tartja. Azonban a éppen a lánykérés után Neville-t szólítja a kötelesség. Azonnal csatába kell mennie, hogy megvédje a hazát, de megígéri zokogó kedvesének, hogy minden nap írni fog neki, és soha nem felejti el. Elisabeth viszont pontosan tudja, hogy soha többé nem fognak hallani a megbízhatatlan férfiról, így hát, amikor húga hónapok múltán sem kap hírt felőle, és ebbe szó szerint bele is betegszik, nem tud mást tenni. Leveleket ír Pauline-nak Neville nevében, amelyek idővel egyre színesebbek és részletesebbek lesznek. Eleinte csak Pauline miatt teszi, de mikor észreveszi, hogy túlságosan messzire ment, megírja a kapitány utolsó levelét is, amiből biztos halálhírét lehet sejteni. Nem sokkal ezután viszont összetalálkozik az utcán a lepukkant, rongyos, dezertőr Neville-el, aki kapva kap a kreált hírnéven, és a halálból visszatérve tetszeleg az ünnepelt hős szerepében. Hazugságai kezdenek Elisabeth agyára menni, így hát elhatározza, lebuktatja a csalót. Ez viszont sokkal nehezebbnek ígérkezik, mint gondolta, a kapitány rutinos hazudozása és ellenállhatatlan bája mindenkit megtéveszt. De vajon meddig húzhatja a hamis hírnévvel?
Be kell valljam, az előzetes alapján ez egy jobb filmnek tűnt. Így sem volt rossz, de a trailer jelenetei közötti kitöltő részek inkább kuszák voltak, mint hogy hozzátettek volna az egészhez. Tulajdonképpen ez a tipikus “lelőjük az összes poént előre” esete, ami manapság már egyre keserűbb szájízt hagy maga után a nézőkben.
Azt nem mondom, hogy nem volt vicces, mert nagyon is az volt. Tényleg hatalmasakat lehet rajta nevetni, a poénok pedig éppen hogy súrolják a mai korban teljesen visszafogottnak számító, de akkor kifejezetten ízléstelennek számító stílus határát, és ezzel nagyon ügyesen játszik.
Maga a történet egyre kuszábban alakul, és habár nem tudom, hogy lehetett volna másképp vezetni a sztorit, a rövid kis beharangozókból mégis valami egyszerűbbre, és egyértelműbbre lehet számítani. A cselekmény viszont csak tekergeti, csavargatja magát, míg a végére igazából nem is tudjuk, hogy a megoldás tulajdonképpen mit is jelent. Persze, értjük, hogy mi a sztori, és még egy kis vicces meg is fűszerezik, de mégsem lett lezárva rendesen, és ettől ha másban nem is, bennem hagyott egy szokatlan, befejezetlen érzést.
Minden hibáját ellensúlyozza viszont a nagyszerű színészi játék. Mind a fő és mellékszereplők nagyon jól végizik a munkájukat, és a ripacskodóbb jelenetben sem lógnak ki vagy idegesítenek, mert az egész szereplőgárda annyira karikaturisztikus. Természetesen Dujardin viszi a leginkább a hátán az egészet, de a többi színészre sem lehet panaszunk.

Az egész hangulata viszont nagyon francia, úgyhogy ha szereted az ilyet, egy megnézést mindenképp megér. A nevetés garantált a film minden furcsasága ellenére is, könnyed esti szórakozás egy fárasztó nap után.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .