Nagy bajban vagyok a Netflix legújabb sorozatával, a The Umbrella Academyvel kapcsolatban: egyrészt tetszettek a szokatlan megoldások és zenei betétek, másrészt a történet annyira hektikusan került tálalásra, hogy nagyon-nagyon nehezen állt össze a kép – meg úgy az egész évad.

1989 október elsején 43 nő szült gyermeket, miközben aznap reggel még nem is voltak terhesek. Sir Reginald Hargreeves (Colm Feore) pedig hét babát befogadott (nos, volt, akit megvásárolt) közülük, hogy felnevelje, és hihetetlen dolgokra képezze ki őket. Ahogy Hargreeves előre látta a hét gyerek különleges képességekkel rendelkezett, és ezt kihasználva szuperhőst csinált belőlük, akik rendkívül népszerűek lettek. Ugyanakkor az álarc mögött nem egy egységes és támogató család állt, hanem ellentétek, rivalizálások, kirekesztés és megvetés – ebből fakadóan miután a srácok felnőttek és kirepültek (bár egyikük eltűnt, míg egy másik meghalt9, nem tartották a kapcsolatot sem apjukkal, sem a többiekkel.

Azonban mikor Number Five (Aidan Gallagher) több évtizedes eltűnés után visszatér, ráadásul pont apja temetésére, felbolydul minden: a testvér állítja, hogy az időben utazott, ráadásul előre a jövőre, ahol kiderült, pár nap múlva vége lesz a világnak, neki azonban fogalma sincs róla, hogy ki tehet róla. De akadt egy nyom, amit Five követni tud, azonban mivel semmit sem árul el teljes mértékig testvéreinek, így talán csak későn ér oda, ahol lennie kell. Eközben két rejtélyes idegen is érkezik, akik Sevenre vadásznak, és eközben nem zavarja őket, ha mindenkit lemészárolnak. Vajon a testvérek képesek lesznek megakadályozni a világ végét, vagy teszik azt, amit mindig: civakodnak, és hátrahagyják egymást.

Az eredeti The Umbrella Academy a Dark Horse Comics gondozásában jelent meg, Gerald Way és Gabriel Bá munkája, ráadásul három képregény-kötetet is megélt. Egyrészt, adózom a Netflixnek, hogy igyekeznek olyan képregényes tartalmat is feldolgozni, ami nem annyira közismert, és eltér a megszokottól, ugyanakkor nem tudok elmenni amellett, hogy ez bizony nem sikerült túl jól.

Adott tíz epizód, ahol szó szerint mindent bele akartak tenni a készítők, ugyanakkor rengeteg lényeges tartalom került a kukába, így bár megismerjük a hét testvért, nem kapunk igazán mély benyomást róluk, csak klisés felszínességet – például Klaus (Robert Sheehan), vagyis Number Four nyolc epizódon keresztül egy szimpla drogos, és csak két epizódban látható pár perc erejéig, hogy ő azért ennél sokkal több. Egyszerűen annyira igyekeztek az alkotók, hogy felépítsenek egy világot – ami amúgy eléggé egysíkú és egyszerű – hogy elfelejtették bemutatni rendesen hőseinket, és csak az évad végén kaptak észbe, hogy talán velük is foglalkozni kellene.

Velem általában elég könnyű megkedveltetni egy szereplőt – sőt elég gyakran mindenki a kedvencemmé válik – de itt úgy-ahogy Klaust tudtam megkedvelni, de őt is a színész miatt, akit a Misfits című angol sorozat óta kedvelek. Egyszerűen az összes testvér bunkó, és ezt nem lehet azzal magyarázni, hogy nehéz gyerekkoruk volt, meg az apjuk egy seggfej volt, aki nem szerette őket, hanem egyszerűen a szereplőink bunkók, lekezelőek, beképzeltek, és nemhogy testvérként nem viselkednek, hanem rendes emberi lényként sem képesek viselkedni.

Hogy jót is mondjak, nagyon élveztem a sorozat újszerű képi világát és a zenei betéteket, sőt Number Four múltja/jövője önmagában egy kitekintést nyújtott egy alternatív világba, és ez nagyon tetszett. Az évad fináléja amúgy egész ötletes lett, és olyan módon ért véget, hogy az ember legszívesebben felképelné a készítőket a cliffhanger miatt – vagyis ez azt jelenti, hogy maradok a sorozattal, amíg tart, bár szerintem nem fogja sokáig húzni.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..