Alita: A harc angyala (2019) – De miért nem valkűr?

2019 az ígéretes filmek éve, telis-tele várva várt lezárásokkal és folytatásokkal, de volt egy kezdet, ami az első trailerektől fogva a megjelenéséig lázban tartott, ez pedig az Alita: A harc angyala. Mivel már hónapok óta tűkön ültem, alig vártam a bemutatót, így elég fixen tudtam – Valentin-napon az Alitával randizom – karöltve a kedvesemmel, akivel romantikus film gyanánt néztük. Megérte.

Megérte! De! Van az a film, ami után azért jön ki a vetítőteremből szitkozódva a kritikus, mert annyira kritikán aluli és van az a film, ami után azért jön ki ugyanígy szitkozódva a kritikus, mert az alkotás bravúros, csak éppen felrúg minden szabályt és még aljas is. Az Alita határozottan ez utóbbi kategóriába esik és azt is kifejtem, hogy miért.

Zalem roncstelepén guberálva talál rá a kiber-doktor Ido (Cristoph Walz) egy még élő, de eszméletlen kiborg (Rosa Salazar) maradványaira, akit hazavisz magával, új testet adományoz neki és gondjaiba vesz. Mivel a lány a múltjából semmire sem emlékszik – úgyszólván tiszta lappal indul neki új életének, Ido Alitának nevezi el és kvázi lányaként kezeli, később azt is megtudjuk, miért. Ahogy Alita elkezdi felfedezni az új világot, amibe érkezett, olyan kapzsi és gonosz erők célkeresztjébe kerül, akik mindenki más számára legyőzhetetlennek tűnnek. Ám ahogy lassan fény derül a háttérben megbúvó gonoszra, úgy ébredeznek a lány ösztönei az ártatlanok védelmére és képességei mindehhez, mindeközben pedig nagyon is valóságos apa-lánya viszony bomlik ki közte és megmentője, Dr. Ido között és megérinti a szerelem is a lány naiv és ártatlan szívét a titokzatos emberfiú, Hugo (Keean Johnson) által.

A világ, amibe csöppenünk, leginkább disztopikus, hiszen Zalem az emberiség utolsó városa, egy megosztott világ, ahol szó szerint alá- és fölérendeltségi viszonyban van a város lebegő része, és az azt kiszolgáló, alsóbb, földszinti rész. A robotika és kibernetika fejlődése újfajta bűnözőket és újfajta bűnöket hozott létre és már-már úgy fest, jobban jár az ember, ha félig gép. Ugyanakkor én határozottan eutopisztikusnak találtam a gondolatot egy olyan világról, ahol kiborgnak és hús-vér embernek lenni társadalmilag egyaránt elfogadott, hiszen összevetve ezt jelen korunkkal, ahol hús-vér emberek közé még egy bőrszín is képes és éket ver, egészen lenyűgöző lehetőségnek tűnik.

A világ érdekessége volt még számomra az is hogy egyszerre dolgozott határozottan manga-elemekkel, amitől nem volt idegen a robotikus-sci-fi tematika sem, de szépen magába építette a germán kultúra és mondavilág egy-egy elemét is. Például azt a kiborgalakulatot, amelynek utolsó élő tagja Alita, berserkereknek hívják, akik a germán mondák őrjöngő harcosai voltak, az általuk használt harcmodort pedig panzerkunstnak, ami németül annyit jelent, „páncélművészet”. Én pedig nagyon komálom a germán-kelta mondavilágot, úgyhogy számomra ezek a kult-bonbonkák igen jól estek, noha felmerült bennem a kérdés: node miért nem valkűrök, ha már nők a harcos kiborgok. Jó-jó… azt leszámítva, hogy egyébként a valkűrök eredetileg csak vitték a harcosokat a mennyekbe… De akkor is!

A világépítés mellett egyébként az Alita karakterépítése is példaértékű, kiváltképp, ha címszereplőnk karakterfejlődését és annak motiváltságát, karakterének árnyaltságát tekintjük. A film folyamán tulajdonképpen mind cselekmény szerint, mind képileg Alita felnövését követhetjük végig, ahogyan – és amiért! – a gyermekből gyakorlatilag kész nő, a naivából megfontolt és elszánt harcossá érik szűk két óra leforgása alatt. Ennek ábrázolásához pedig a készítők kreatívan kihasználták a XXX. századi robotikus univerzum – és a XXI. századi CGI – által kínált összes lehetőséget.

Alita mellett kevés más szereplő kerül komolyabban porondra és az ő árnyaltságuk és kibontottságuk sem vetekszik távolról sem a főhősnőével, de azért háttértörténetre és motiváltságra esetükben sem lehet panasz. Fény derül például Ido atyai viszonyulásának és titkos életének okaira és döntései, cselekedetei mind átérezhetőek és érthetőek. Ugyanígy Hugo karaktere és motivációi is megalapozottak és emberiek, csakúgy, mint az ő karakterében lezajló változás. Rajtuk kívül még néhány fontosabb mellékszereplő kap skiccvázlatot, mint az oldalválasztásában ingatag Chiren (Jennifer Connelly) és a stabilan gerinctelen Vector (Mahersala Ali), de belőlük ennyi is elég ahhoz, hogy ez a történet működjön. Akad azonban egy karaktere a történetnek, aki rejtélyes jelen nem levésével és ezáltal ismeretlenségével ad hozzá a történethez, ez pedig Nova (Edward Norton), aki úgy mozgatja a szálakat és lendíti előre a cselekményt, hogy róla gyakorlatilag semmit sem tudunk meg. Róla azonban gyanítható, hogy majd a folytatásokban kap árnyalást. Legalábbis reméljük.

Karakterek szempontjából tehát véleményem szerint az Alita jól muzsikál, és bár egyértelműen Alita az, aki elviszi a hátán a történet javát, azért a mellékszereplők árnyaltságára sem lehet szerintem panasz.

Ami a karakterek és a cselekmény kapcsolatát illeti, ott kerülhet sor az első komolyabb szemöldök fel- és összevonásokra. Mert az Alita felvonultat egy sor égbekiáltóan sablonos momentumot, kezdve ott, hogy miért is viszonyul olyan atyaian Alitához Ido, vagy hogy épp a kicsi, naiv és ártatlan lánykából lesz a rettegett és már-már legyőzhetetlen harcos, aki persze beleszeret az első szembe jövő srácba, de azt hiszem, ezekre szükség van ahhoz, hogy kiegyensúlyozza a cselekményszervezés egyébként pofátlanul unortodox módját. Úgyszólván, kapaszkodót ad a nézőnek, hogy bizonságban érezhesse magát, hogy mégis csak egy korrekt, befogadható filmet néz. Mert az Alita cselekményszervezése máskülönben egyáltalán nem egy kaptafa-munka. Ezt a filmet nézve tényleg a részesei lehetünk annak, ahogy egy emlékek nélküli, egészen ártatlan, naiv kislány beletanul egy kegyetlen világ kíméletlen szabályrendszerébe, miközben igyekszik túlélni és életben tartani mindenki mást is, aki számára fontos. Ezen pedig a néző szempontjából az sem sokat segít, hogy amúgy valójában nem egy nézőpontú a film, hanem alkalmasint bennfentes betekintéseket kaphatunk az ellenoldal terveiről is.

És akkor még a lezárásról nem is beszéltem. Mert van annak egy évezredes, bejáratott módja, ahogy egy történet elemei lépésről-lépésre követik egymást a végkifejletig. Ezt hívják ismertebb nevén a hős útjának. Nade az Alitában…! Ugyan van lezárt, kerek egész – úgy mondanám, „minor” – hős útja, minek során Alita, ahogy azt egy magára valamit is adó TV sorozatban megszokhattuk, legyőzi az aktuális epizód (évad) főgonoszát, csakhogy az Alita ott lesz aljas, hogy az aktuális epizód főgonoszával vívott csata épp csak egy bemelegítés a valódi kihívásra és ezt nem egy szimpla, jól megszokott cliffhangerrel volt szíves ez a film érzékeltetni, de nem ám! Ennél sokkal gonoszabb volt. Mert mikorra az Alita: A harc angyala elérkezik a tetőpontjára és lezajlik a végső ütközet az aktuális főgonoszok és a főhős között, addigra már réges-rég nyilvánvaló, hogy a valódi főgonosz sokkal fentebb van. Meg is kapja a végső ütközethez úgy az előtörténeti, mint az aktuális motivációt a főhős és fel is készül a harcra, jöhetne a mindent eldöntő összecsapás – de pontosan itt lesz az Alitának vége! Hogy érzékeltessem az ebben rejlő aljasságot: nem egy szimpla cliffhangerrel van dolgunk, nem csak kényelmesen csüngünk ott a szakadék szélén, hanem a főhős nekifut a szakadéknak, hogy átugorja, és már elrugaszkodik a szakadék széléről, innentől már csak lefelé vagy a túloldalra vezet az út – és itt állunk meg. De nem ám a jövő hétig kell a folytatásra várnunk, hanem talán éveket! Cameron, Rodriguez – álljatok a sarokba és szégyelljétek össze magatokat!

Mindazonáltal igaz, ami igaz a film így is jelentős, kb. 2 órás játékidejével nem éppen rövid, habár fekete öves Gyűrűk Ura fanoknak épp csak bemelegítés. Azonban a fentebb fennhangon kikért hős útja közepi vágás egyetlen igazi, és nagy előnye, hogy így, hogy a cselekményt több részre elosztva nézhetjük végig, jutott idő a rendes karakter- és világépítésre és a továbbiak tisztességes megalapozására, ez pedig nagy öröm az ürömben. Ahogy az is, amit a párom különösen méltatott az Alitában, hogy egy kényelmesebb tempójú felvezetés után a film úgy felpörög, hogy valósággal kiszedi a nézőt térből és időből és úgy rántja be a film világába, hogy a 2 óra letelte után még simán végigülnénk a cselekmény hátralevő részének tisztességes kibontását és legfeljebb az tűnne fel, hogy réges-rég elfogyott a popcorn.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..