Dream Theater – Distance Over Time (2019)

Az Avantasia és a Delain új megjelenései után folytatódik a februári metál albumok mustrája. Ezúttal a progresszív metál nemzetközi helytartóinak, az amerikai-kanadai Dream Theaternek a legújabb kiadását, a Distance Over Time-ot veszem górcső alá. Az isteni formáció legutóbb csaknem három éve jelentkezett új szerzeménnyel, a több mint kétórásra nyúlt prog operával, a The Astonishinggel, ami igencsak megosztó lett mind a kritikusok, mind a rajongók szemében. A terjedelmes diszkográfia legfrissebb tagját azonban eddig mindenki dicsérte, és én sem fogok kilógni a sorból a mostani elemzésemmel.

A lemez meglepetésektől mentesen indít, hiszen mind az Untethered Angel, mind a Paralyzed követi a tipikus Dream Theater formulát. Az igazi nyalánkságok a harmadik daltól kezdődnek, hiszen először a második single-ként kiadott dal, a Fall Into The Light lép ki a megszokott sémából: a hétperces eposz az album első hosszabb darabja, és a kőkemény verzék mellé befért egy lágyabb, melodikusabb refrén, és egy libabőrt produkáló akusztikus betét is a közepére. A Barstool Warrior a kiadás „gyengébb” számai közé tartozik, és a gitár-zongora párosítás egyszerre idézi a Falling Into Infinity és a The Astonishing hangulatát is. Ezt követi a dobos, Mike Mangini első szerzeménye a zenekarnak, a Room 137 falszaggató riffekkel és agresszív vokállal zakatol végig.

Az új megjelenés második felét egy kifejezetten érdekes darab nyitja, a S2n személyében, amiben remekül keverednek a pompás basszus témák, a fülbemászó kórus, valamint a laza gitár és dob háttér. Az At Wit’s End az album leghosszabb költeménye, ami még így is lényegesen rövidebb a maga kilenc percével, mint egy átlagos Dream eposz, viszont így is tökéletes prog költemény kerekedik ki belőle, ami elejétől-végéig egy utazás. Az első komolyabb pihenés majdnem a lemez legvégén jön el az Out Of Reach személyében, ami egy tipikus LaBrie ballada, finom zongora- és gitárjátékkal kiegészítve. A hivatalos menetidőt szintén egy hosszabb dal zárja – a Pale Blue Dot olyan szempontból lóg ki a repertoárból, hogy Petrucciék a space prog stílusba eddig még nem nyúltak bele, ám végül sikerült a saját mintájukra formálni. Bónusz számként ott van még a Viper King, ami bár hangzásvilágában csak jóindulattal illik a felhozatalba, ám egy rendkívül laza, jazz ihletésű kis darab.

Az igazat megvallva, a Distance Over Time pontosan az, amire a Dream Theaternek most szüksége volt. Ezelőtt éveken keresztül szinte futószalagon gyártották Petrucciék az új anyagot, ami ugyan nem volt rossz, de annyira túlságosan kiemelkedő sem, mint a korábbi munkásságuk, a The Astonishing pedig minden szempontból nagy bukás volt – mondom ezt úgy, hogy nekem személy szerint nem volt problémám vele. Az új lemez azonban minden téren úgy hat, mint a friss levegő: a banda megtartotta azokat az elemeket, amikért szeretjük őket, új köntösbe csomagolták azokat, a hangzásvilágot pedig inkább a metálos mint a progos irányba vitték el, és emiatt lett ilyen remek a végeredmény. Nincs egy unalmas pillanat sem az albumon, a dalok együtt és külön is megállják a helyüket, és ütnek, mint a húszkilós kalapács.

Karriermentő csomag haladóknak – akár ez is lehetne az új Dream Theater darab alcíme. Viccet félretéve, úgy tűnik, tényleg csak egy kicsit több pihenés és a kreativitás szabadon engedése kellett, hogy a prog istenek újra elfoglalhassák méltó helyüket a metál pantheonjában.

 

Dallista:

  1. Untethered Angel
  2. Paralyzed
  3. Fall Into The Light
  4. Barstool Warrior
  5. Room 137
  6. S2n
  7. At Wit’s End
  8. Out Of Reach
  9. Pale Blue Dot
  10. Viper King (bónusz)

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..