A hazánkban forgatott Vörös veréb című filmet szó szerint másodjára sikerült megnéznem, és nem azért mert megzavartak, hanem mert olyan indokolatlanul és expliciten tolta a néző arcába a durvaságot, hogy az már nálam is kiverte a biztosítékot – pedig nagyon-nagyon magasan van az a biztosíték!

Dominika Jegorova (Jennifer Lawrence) világ életében balett-táncos akart lenni, amihez nemcsak kitartása, hanem tehetsége is akadt, ám egy szándékos baleset szó szerint kettétöri karrierjét, és hogy eltarthassa beteg édesanyját, Dominika elfogadja nagybátyja, Vanya (Matthias Schoenaerts) titkosszolgálati ajánlatát, és szó szerint a legdurvább kiképzésen esik keresztül. Ám miután ebben is nagy tehetséget mutat, gyorsan be is vetik a lányt Európában, ahol igen ügyesen kiismeri magát, és egy olyan akcióba kezd, aminek talán maga sem látja a végét.

A Vörös veréb a megszokott kémes alapszituációval kezd: főhősünk álmait kergetve szárnyaszegetté válik, amit rendre ki is használnak, de ő mégiscsak kilábal a bajból – amivel igazából nem is lenne semmi probléma, a műfaj zsánere ezt kívánja meg. Azonban a film készítői nem a történettel vagy a csavarokkal igyekeztek elképeszteni a nézőt, hanem az állandó és indokolatlan erőszakkal. Persze tudom én, ez ennek a világnak a része, de filmen igenis van különbség az erőszak, mint eszköz, és az erőszak mint végcél között, és pont ezt a különbséget nem értették meg a film készítői.

Óhatatlanul is össze kell hasonlítanom az Atomszőkével, ami szintén egy körmönfont kémfilm, és szintén durva és erőszakos, ám ott mégis sikerült meghagyni a durvaságot eszközként, és hagyták, hogy a történet sokkolja a nézőt, nem a nemi erőszak, kínzás és vérontás.

A történetünk központi alakja Dominika Jegorova, aki egy kedves és szelíd teremtés, ám mindemellett rendkívül eszes is, és tisztában van azzal, hogy egy bábbá vált a hatalmasok játékában – amúgy ezt mesterien hozza a film, és persze főleg Lawrence, akinek színészi kvalitása mindig lenyűgöz. És bármennyire is szeretem a munkáit, itt ő egymaga kevés ahhoz, hogy a filmet elvigye a hátán.

Sajnos a túlzott erőszak mellet a történet bár ügyes, rengeteg indokolatlan kitérőt tesznek a készítők, számos jelentet túlhúznak, ugyanakkor meg kulcsfontosságú pillanatokról maradunk le és napokat ugrunk át, miközben az ekkor történt eseményeket nem vázolják fel, így csak kapkodni lehet, hogy tulajdonképpen hol is vagyunk most, és mit is keresünk?

Bár nem vártam túl sokat a Vörös verébtől, és amúgy sem vagyok a műfaj nagy rajongója, de egy Magyarországon forgatott filmet magyarként látnom kell, és bár nagyon ügyesen oroszosították a fővárost, kellemes emléket hoztak a felszínre az épületek. Minden hibája ellenére, pont emiatt a nosztaliga-faktor miatt javaslom a film megtekintését.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..