Arra már rájöttem, hogy Neil Gaiman történeteit valaki vagy szereti, vagy nem. Köztes véleményt még nem igazán hallottam (biztos van azért ilyen is). Talán nem titok az sem, hogy jómagam az előbbiek táborát gyarapítom, egyszerűen imádok elmerülni az író történeteiben. Most pedig egy fantasztikus novellákkal teleírt kötetet veszek górcső alá.

Kezdem is mindjárt a borítóval, amire nincs is igazán jobb szó a szótáramban, mint az, hogy gyönyörű, annak ellenére is, hogy a háttere bitang rózsaszín, amit amúgy nem szeretek. Viszont imádom a pillangókat, ezért szerelem volt első látásra. A kék morpho pedig amúgy is az egyik kedvenc pillém. Ráadásul tökéletesen képes jelképezni magát, a novellás kötetet, hisz oly törékenyek, oly sebezhetőek ezek a csodálatos kis lények.

„Az emberek olyan könnyen összetörnek, mint ahogy az álmok és szívek is.”

Részletesen nem fogok írni magukról a történetekről, hiszen akkor akár egy újabb kötetet is ki lehetne adni, az meg nem biztos, hogy jó lenne. De röviden azért értekezem egy kicsit, ugyanis az ilyen novellás kötetek azért is jók, mert az íróknak lehetőségük adódik sokszínűségük bemutatására. Ezt pedig Neil Gaiman képes is volt bemutatni.
Ami különösen tetszett, hogy volt a kötet elején egy bevezető, egy úgy nevezett bemutatója a kötetnek, maguknak a rövidebb műveknek. Bár nem teljesen értettem, amikor elkezdtem olvasni, mert csak olvastam, olvastam, olvastam és egyszer csak felmerült bennem, hogy vajon nem túl hosszú ez a bevezető? Merthogy majdnem harminc oldalon keresztül meséli el Gaiman a történetek keletkezését vagy az azokkal kapcsolatos apró momentumokat. Aztán ahogy haladtam előre egyre inkább örültem, hogy mesél róluk. Egyre inkább belemerültem, s amikor A napmadárhoz értem, amit Hollynak, az idősebbik lányának írt születésnapi ajándékként, menthetetlenül elfutotta a szemeimet a könny. Abban a bevezetőben annyi érzelem bújt meg a sorok között, annyira kiéreztem belőle, hogy Gaiman mekkora szeretet érez a lánya iránt, hogy nem volt mit tenni, törölgetni kellett a szemem.
Amit egy kicsit fájlalok – és ez nem tudom, hogy valóban így volt az eredeti, angol nyelvű kiadásban is, vagy csak a kiadó baltázott el valamit –, hogy nem mindegyik történetnek találtam meg a bevezetőjét/ismertetőjét a kötet elején. Sajnos el tudom képzelni, hogy a kiadó hanyagsága lehet a ludas, de erre még később visszatérek.

Lenyűgözött, hogy a gyűjteményben nem csak novellák, hanem versek is helyet kaptak. Bevallom, nem tudtam, hogy az író úr, költő is, pedig nem egy alkotásához volt már szerencsém az elmúlt években. Igazán szép verseket lehetett olvasni a válogatásban, bár az tény, hogy a novellák voltak túlsúlyban. De mivel én magam is szoktam verseket írni, ezért ezek lopták be magukat leginkább a szívembe, s bár az alábbi idézet nem az egyik versből van, hanem az egyik novellából – Hogyan beszélgessünk bulin csajokkal [filmadaptáció: Így csajozz egy földönkívülivel (2017) ] –, abszolút egyet kell értenem vele. Gyönyörű meglátás, úgy gondolom.

„Nem hallhatsz egy verset anélkül, hogy meg ne változtatna.”

A novellák is páratlanok. Megvan bennük az a hamisítatlan Neil Gaiman-stílus. Száz közül is felismerhető, hiszen annyira egyedi. Mindegyik novellának megvan a maga különleges atmoszférája, hangulata, mondanivalója, sötét magánya, és mégis olvasás közben éreztem, hogy nekem szólnak. Ilyen kérem a jó alkotó. Így kéne érezni az olvasónak, amikor a kezébe veszi valaki történetét, mintha csak neki írták volna.

Azonban sajnos közel sem lehet ezt a kötetet (magyar kiadást) tökéletesnek nevezni. Gaiman mindent beleadott, amit tudott. Beleírta a lelkét, fantáziáját, szeretetét, haragját, az érzéseit ezekbe a rövid mesékbe. A tartalom, a mondanivaló, az a sok történet benne mind-mind egy apró kincs, önmagában értékes számomra, mégis az élmény mellett valahol egy szenvedés is volt olvasni, mivel ilyen trehány, összecsapott munkával igen ritkán találkozom. Nagyon szeretem az Agave Kiadót, kifejezetten kedvelem a könyveiket, de az, hogy folyamatosan lemaradtak ebben a kiadásban szavak utolsó betűi/kihagytak betűket a szavakból, lehagyták a mondatvégi írásjelek, rendszeresen kisbetűvel kezdtek mondatokat, a központozás sem volt a helyén, s az utolsó történetben Smith neve több változatban is olvasható volt (Shith, Smth), az olyan szinten rombolta az élményemet, hogy sírva tudtam volna fakadni olykor. Ez a könyv NEM EZT ÉRDEMELTE! Ez a könyv gondos munkát, odaadást és főleg tiszteletet, alázatot érdemelt volna, hiszen ez egy törékeny holmi. Azért is állok értetlenül a dolog előtt, mert ez már egy átnézett, javított kiadás állítólag. Minden szerkesztő és korrektor, aki dolgozott ezen a kiadáson, kérem, nagyon mélyen szégyellje magát.

Összefoglalva ez egy csodás borítóba burkolt kincsesládika lenne Gaiman történetekből, versekből, amikben mély érzelmek, mondanivalók törhetnek a felszínre, mégis a kiadó munkájából kifolyólag nem képesek csillogni, csak összemaszatolva hevernek. Kár érte, mert kiváló alkotás lehetett volna.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

One thought on “Neil Gaiman: Törékeny holmik”

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..