*** SPOILERVESZÉLY!!! ***

Sokkal könnyebb helyzetben lennék most, ha a duológiának csak az első részéről írnék. Az Enigma ugyanis egy ízig-vérig ifjúsági, ezen belül pedig inkább a pararomantikus könyvek közé sorolható. De van ennek a kötetnek egy folytatása, az Ezüsthíd, amellyel nem igazán tudok zöldágra vergődni. Nem volt rossz, de nem is volt jó. És ez sem a legmegfelelőbb jellemzés a második könyvre. De majd úgyis látjátok, hogy miért gondolom ezt így.

Először is elég sokáig fogalmam sem volt arról, hogy ezt a két könyvet egy magyar hölgy írta. Azért nem, mert megvan az a rossz tapasztalatom, hogy a magyar írók könyveit túl sokszor nem a legjobbra értékelik. Ezeknél a könyveknél azonban az értékelés – jelenleg – 91%-on illetve 92%-on áll a molyon. Már ez felkeltette az érdeklődésemet, amikor pedig kiderült számomra, hogy Helena Silence magyar, akkor még inkább el akartam olvasni a műveket.

Azt bátran elárulhatom, hogy az első kötet – Enigma – után egy fajta eufórikus érzésem volt, mert nagyon-nagyon tetszett. Hiába lehet ráhúzni szinte az összes ifjúsági (para)romantikus klisét, mint például a fiú (férfi) főhős esetében a kezdeti bunkóságot, arroganciát, természetesen az izmos testalkatot, a jóképűséget és az elmaradhatatlan elemet, hogy a múltban történt vele valami nagyon rossz, ami miatt ezekkel próbálja védeni magát, de a családjáért a tűzbe menne, majd a lányért is, akinek aztán egy olyan csodás szerelmi vallomást kerekít, amit a való életben igen ritkán rittyentenek a férfiak. A női főhősünk is igen klisésre sikeredett, már ami a szerelmi szálat illeti, a titokban beléd vagyok zúgva, de neked nem mutatom és inkább beszólogatok stílussal. Azt már nem is merem említeni, hogy természetesen nádszálkisasszony testalkattal áldotta meg a sors és igéző zöld szemekkel. Azonban esetében ott volt egy néma tépelődés is, miután úgy csöppent bele az események kavalkádjába, hogy első körben elvesztette a szüleit és a nagybátyjához került, akivel előtte soha nem találkozott. Ott volt a karakterében a kérdés, hogy vajon illik-e boldognak lennie, jól éreznie magát egy ilyen szörnyű esemény után. Ez a fajta karakterdráma kifejezetten tetszett. Szóval a főhőseink bár nem sikerültek a legjobban, ez mégsem rontott az olvasás élményén, mert az írónő stílusa nagyon megfogott. Lendületes a történet, a cselekménynek otthont adó hely – Colorado – valami fantasztikus. Helena egy igazi, gyönyörű és vadregényes tájat varázsolt elém, amitől a szívem megdobbant. Én is szerettem volna ott lenni, ott élni, vagy csak a nyaramat eltölteni.

Joggal kérdezné meg most már bárki is, hogy de mitől pararomantikus amúgy a történet. Ne vámpírokat, vérfarkasokat, tündéreket és hasonló fantasy lényeket képzeljetek el, hanem egy olyan különleges képességet, ami egy ajándék. Egy, a családon belül öröklődő képesség. Lena ugyanis képes arra, hogy egy érintésből megmondja egy személy lehetséges jövőjét, a közelgő eseményeket vagy éppen egy tárgyhoz köthető múltbeli dolgokat. Persze még meg kell tanulnia bánni vele, annál is inkább, mert a leányzónak valahogy mindig sikerül bajba vagy az események kellős közepébe csöppennie. Legkedvencebb karakterem mégis a nagybátyja, Victor, valamint a mindig cserfes Zoe, aki első pillanattól barátjának tekinti Lenát.

Nagyjából a kötet 85%-ban a szerelmi szál, a tanulás, a gyász és az elfogadás, valamint a kisebb zűrök kibontakozásának lehetünk tanúi, míg a végén végre felpörögnek az események, végre történik valami igazán izgalmas, nem mellesleg egy egészen enyhe, mondhatni leheletnyi pszicho-thrilleres beütéssel. A könyv kap egy teljesen jó, romantikus és boldog befejezést. Számomra itt vége is volt a történetnek, úgy raktam le a könyvet, hogy de jó volt. Olvastam egy sok sablonnal dolgozó kalandot, amit a lendülete és a fiatalos hangulata vitt előre. Nem is vágytam többre, pont elég volt amit kaptam, reálisnak is éreztem a 91%-os többségi értékelést.

Aztán a kezembe vettem a második kötetet, az Ezüsthidat, és valami eltörött bennem. A cselekmény még mindig lendületes, még mindig tetszett az írónő stílusa, az írásmódja, de abszolút úgy érzem, hogy a második kötet így, folytatásként teljesen felesleges volt. Sokkal jobban megállná a helyét önálló kötetként, nem az első részből vett karakterekkel, hanem más szereplőkkel, ugyanis az első, romantikus ifjúsági kötetből egy pszicho-thrillerbe csöppenünk. Igaz az élet produkálhat furcsa és megmagyarázhatatlan, olykor kegyetlen dolgokat, de az első könyv rózsaszín hangulata átcsapott egy vöröses-fekete alvadtvérrel kevert rémálomba, és higgyétek, hogy egyáltalán nem túlzok. Lena elveszti a lába alól a talajt, eltűnik minden fogódzó és a kezdeti gyötrelmek után ott találja magát üres fejjel, emlékek nélkül egy szívdöglesztő rendőr társaságában, aki kimentette a folyóból. Lena semmire, még a nevére sem emlékszik, de próbál talpra állni, próbál visszaemlékezni, és próbál erősen beleszeretni megmentőjébe, Theoba, aki nem egy arrogáns bunkó, hanem egy gyengéd, törődő és egyben erős férfi. Túl szép ez az ember ahhoz, hogy igaz legyen. Folytatásként túl hosszúnak éreztem az amnéziás időszakot, míg egy véletlen folytán Zoe meglátja Lenát, akit addigra már halottá nyilvánítottak a korábbi eltűnt személy státusz helyett és innen aztán visszaugrunk Coloradoba, ahol kezdődik majdnem elölről a történet, csak most pepitában.

Szóval azt hiszem, hogy ez a rész folytatásnak felesleges, de önálló történetként, más karakterekkel nagyot ütött volna számomra is. A második kötet karakterei sem sikerültek tökéletesen, kicsit mindegyik olyan túlmaszkírozott, túl jók, túl kedvesek, túl bolondok, túl szerethetőek, és így tovább.

Kétségtelen, hogy az írónő stílusa nem rossz, nagyon ért hozzá, hogy lendületes történetet írjon, de nekem valahogy ez a két könyv egy sorozatként nem fér meg. Az egyik egy romantikus ifjúsági, a másik pedig egy pszicho-thrillerből átalakuló romantikus ifjúsági lett. Bennem meg ott villog a fejemben, hogy ez így valahogy nem jó. Ellenben úgy látom, hogy a véleményemmel nem én képviselem a nagy többséget, ugyanis ez az a rész, ami jelenleg 93%-on áll a molyon, én meg valahova 70% körülire lőném be.

Amit még a kötetek javára kell írnom, hogy a kiadó nagyon jó borítókat varázsolt mindkét könyvhöz. Az első köteté ugyan jobban tetszik, de a másodiké sem rossz. Valamint arra is figyeltek, hogy az olyan nyelvtanbetyárok, mint én ne akadjanak fent minden második oldalon egy hibánál. Ezért nagyon-nagyon hálás vagyok.

Minden általam érzett negatívum ellenére azonban nagyon jó szívvel ajánlom a duológiát, meg kifejezetten élvezhető és szórakoztató olvasmány, sok esetben nagyon jókat nevettem, mert bizony vicces mondatok is akadtak benne, a lendülete miatt pedig szinte észre sem veszi az ember és hipp hopp az utolsó mondatot olvassa.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..