Egy fiú hazatér (2018)

Nem lehet eleget beszélni arról, milyen káros mellékhatásai vannak a droghasználatnak. És mivel egy kép többet mond ezer szónál, képzeljük el, milyen sokat mond erről egy közel két órás, nagyon őszinte alkotás. Ez volna az Egy fiú hazatér (2018)– egy addikcióból kilábalni igyekvő fiú és családjának kálváriája, szemléletes kompakt két órában elmesélve.

 

A karácsony a modernségben a szeretet és család ünnepe, amit a Beeby-Burns família három gyermekével a templomban ünnepel, készülnek a másnapi Betlehemezésre. Hazaérve a templomból azonban karácsonyi csodaként az ajtajukban találják a család kallódó fekete bárányát, Bent (Lucas Hedges), aki 77 nap után eltávot kért a rehabról, hogy az ünnepeket a családjával tölthesse. Érkezése az első pillanatban éket ver anya (Julia Roberts) és lánya (Kathryn Newton), feleség és férje (Courtney B. Vance) közé, megosztja a családot. Az anya lelkesedése és öröme fia iránt, a legkisebb testvérek (Mia Fowler és Jakari Freser) rajongása bátyjuk iránt vetekszik az idősebb húg bizalmatlan elutasításával és a nevelőapa indulatával. Szemünk előtt előbb az anya annak a tipikus naiva szülő képét mutatja, aki szinte majomszeretettel csügg drogfüggő fián, mintha mit sem venne tudomásul annak személyiségtorzító addikciójáról.

Azután percről perce árnyalódik a kép: Lassan kibújik az anya rajongása mögül a gyanakvása, realitásérzéke, sőt dühe, a testvérből pedig a féltő szeretete, Ben pedig 24 órát kap nevelőapjától, hogy az ünnepet a családdal tölthesse, ám anyja leszögezi, hogy csakis az ő folyamatos felügyelete alatt. És miközben mindenki próbál izomból karácsonyozni, a feszültség szinte tapintható a felnőttek között: a szokásos karácsonyi idillt meg-megtörik Ben drogos múltjának baljós beköszönései, míg a múltban elkövetett hibák a jelenben kapnak folytatást: a fiú valamely korábbi haragosa betör a család házába és elrabolja a kiskutyát, míg ők a templom karácsonyi ünnepségén vesznek részt, ez pedig egészen új irányba fordítja az eseményeket, s az addig is feszültségekkel terhes ünnepnap átcsap egyfajta túszmentő akcióba – ahol az elrabolt kiskedvenc szinte csak szimbóluma annak, hogy tartja a drog-világ Bent a markában. Anya és fia azonban vállvetve indulnak megkeresni a kutya elrablóját és egyúttal lerendezni Ben múltját egyszer és mindekorra.

Ami a filmnek feltétlen erőssége, hogy sallangmentesen mutatja be az addikciót legyőzni próbáló egyén és családja sajátos élethelyzetét. Nem idealizál és nem finomkodik, de nem is kéjeleg az egyes borzalmas részleteken, hanem naturalista őszinteséggel viszi színre tárgyát, hogy milyen élmény a droghasználat, hogy milyen veszélyes vagy megalázó, embertelen dolgokra képesek lehetnek a függők az anyagért.

Feltűnő, és szintén erős érdeme a filmnek, hogy úgy kezeli a nézőt, mint beavatottat és a szereplők részéről csak annyi hangzik el, amennyi hiteles lenne valós helyzetben is, olyan felek között, akik tisztában vannak a történtekkel. Nem magyarázzák el például direkten (burkoltan a nézőnek címezve), hogy hogyan és miért is lesz Ben drogfüggő. Ennek részleteit csak villanásokból sejthetjük meg, párbeszédfoszlányokból és félmondatokból Ben apjáról, egy véletlen találkozásból az orvossal, aki az első fájdalomcsillapítókat írta fel a fiúnak, és akit az anya fia függőségért hibáztat.

Ugyancsak érdemének tartom a feszültségépítést: az idillből eljutunk a legszorongatóbb rémálomba, út közben pedig találkozunk az összes fellelhető rémmel és ez a film olyan, hogy semmit nem garantál. Így láthatjuk meg igazán egyrészt a fiú elszántságát arra, hogy rendbe tegye a múltját, de az anya (kemény) szeretetét is fia iránt, ami nem tagadja el a fiú hibáit, de nem is fordul el tőle.

Nehéz volna szétválasztani a kiváló színészi játékot a karakterek hiteles reakcióitól – amelyek azonban éppúgy a jól megírt szkriptnek is köszönhetőek. Számomra ugyanis nem is igazán Ben drámájának csúcspontja, hanem az anya által megjelenített mélypont megalapozása volt igazán lenyűgöző: nézni, ahogy az aggodalom és a kétségbe esés a higgadt, határozott és kifinomult középosztálybeli nőből kihozza a hisztirikus pánikot, Julia Roberts egészen átérezhető játékában. Természetesen ugyanilyen elismerésre méltó Lucas Hedges alakítása is, amivel a problémás, megbocsátást – és megváltást? – kereső, de talán elfogadni képtelen drogfüggőségében labilis fiút hozza, hiszen ez volt talán az egy fokkal nehezebb szerep, legalább olyan jól eljátszva.

De ha már megbocsátás és megváltás – ki kell térjek a címre. Az Egy fiú hazatér és az angol eredeti cím, a Ben is back (Ben visszatér) egész más dolgokat implikál: noha mindkettő jól köthető a tárgyhoz. Az Egy fiú hazatér erősebb a vallási referenciában, amivel a bibliai tékozló fiú történetét idézi meg egyfajta módon és ennek jó alapot ad a templom-szál, de az is, hogy a függőségére éppúgy eltékozlódik a család vagyonának jelentősé része, ahogy a tékozló fiú is kikérte és elverte öröksége javát az apjától. Ugyanakkor az eredeti cím, a „Ben visszatér” mintegy előre vetíti a film vitatható végét.

És ha már a vége – talán az a film leggyengébb része, mert a kiváló feszültségépítés után kapunk egy kurtán-furcsán, elvarratlan szálak és kérdések tömegével ékes, de nagyon drámai lezárású és kétséges véget.

Egy szó mint száz, mindazok, akik fogékonyak a megosztó és társadalmi témák, az emberi történetek és a valósághű ábrázolásokra, valamint érdeklődnek a függőségek lélektana iránt, azok csípni fogják az Egy fiú hazatért.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..