Mint Marvel-rajongó (meg, lássuk be, szinte mindené), kötelezőnek érzem, hogy minden egyes Marvel-logóval ellátott terméket megnézzek, de be kell valljam, eddig egyik után sem fogtam annyira a fejemet, mint a Luke Cage második évada után. És bár csípi a szemem, de nagyon örülök a kaszának!

Luke Cage (Mike Colter) sikeresen tisztára mosta a nevét, legyőzte féltestvérét, és végre nyugalmat és békét hozott Harlembe, ahol annyira megkedvelték, hogy szó szerint sztárrá vált, rajongói pedig mobil applikációval követik minden mozgását, és vagyonokért veszik meg a szétlőtt ruháit. Ám Luke Cage-el valami nincs rendben, és ezt ő maga is érzi, mégsem meri bevallani barátnőjének, Claire-nek (Rosario Dawson), ám végül annyira szétcsúszik, hogy még a szeretett nőt is elijeszti.

Eközben Mariah Dillard (Alfre Woodard) átvette a Harlem’s Paradise vezetését, de továbbra is a kerületi családok és nők mellett kampányol, ezért pedig mindent bevet, olyannyira, hogy hajlandó bűnöző életmódjáról is lemondani. Ráadásul felbukkan a rég nem látott lánya, Tilda (Gabrielle Dennis), eközben egy régi családi ellenség egyre nagyobb hatalmat szerez a városban, és már a Dillard családra is veszélyt jelent. Ez a veszély pedig a városlakókon is lecsapódik, amit Luke sem hagyhat figyelmen kívül.

Annyi problémám van ezzel a szezonnal – meg úgy az egész szériával –, hogy nem is tudom, hol kezdjem (már az első évad sem volt egy fényes siker). Luke Cage, önmagában alapból nem volt egy érdekes karakter, ám a Defendersben remek kiegészítője volt a többieknek, és már a legelején látszott, hogy képtelen elvinni egy egész sorozatot a hátán. A második évadra Luke Cage konkrétan mellékszereplő lett a róla szóló sorozatban: hősünk semmire sem volt hatással, és csak egy dolgot csinált, a hirtelen fellépő szituációra reagált, de se terve, se íve nem volt a karakternek.

Az évad első felében saját dühkitöréseivel küzdött, miközben valahol mélyen egy enyhébb PTSD-vel küzdött Luke, ám amint beütött a krach Harlemben, ez a szál szublimált, és hősünk azonnal átment igazságosztóba – persze, hiszen egy ekkora lelki trauma, csak úgy csettintésre eltűnik!

Ellenben Mariah Dillard és a vele kapcsolatos történetnek kellően volt alátámasztása, csak az meg annyira klisés, és unalomig játszott, hogy szó szerint érdektelenné vált – ezt még megtoldották a készítők egy indokolatlan Rómeó és Júlia felhanggal, amitől totál eldobtam az agyam, és nem a jó értelemben.

De hogy dicsérjek is valamit, Misty Knight (Simone Missick) nyomozó zseniális volt, mint mindig: az egész belső bizonytalanság, amiért elvesztette a karját, a felépülés, az önmegtalálása, miközben megmaradt keménynek, de mégis megváltozott, na, ez volt igazi írói bravúr – és ezt a karakterívet látva fel nem foghatom, miért nem sikerült a többit is ilyen szépre hozni.

A sorozat zenéje természetesen most is magasan a legjobb az összes Marvel sorozat között, az előadók, a dalok, mind-mind tökéletesen beleillenek ebbe a világba, miközben erősen ki is szólnak a nézőnek. A második évad 13 epizódja alatt én bizony bőven találtam olyat, amit szívesen hallgatok a telefonomon

Amúgy meg, befizetnék egy Misty Knight-os nyomozói sorozatra, nem kellenek ide szuperhősök, ha itt van nekünk ő!

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..