A legnehezebb dolgom mindig akkor van, ha igazán ütős sorozatot nézek, mivel szidni nem lehet, a dicséret meg egy idő után unalmassá válik. Az HBO legújabb minisorozat ismételten egy ilyen darab, és szó szerint elintézhetném egy szóval a kritikámat: tökéletes!

Camille Preaker (Amy Adams) újságíró nehéz időszakon megy keresztül, sokat iszik, és ez már a munkáján is meglátszik, így főszerkesztője elküldi a lányt, hogy írjon egy személyes hangvételű cikket a szülővárosában történt gyilkosságokról – abban reménykedve, hogy ez majd kirángatja és felrázza Camille-t. Bár nem szívesen, a lány mégis visszamegy Wind Gapbe, ahol visszatérnek szomorú emlékei az elvesztett húgáról, a mindig gonoszkodó ám gazdag anyjáról, a nemtörődöm apjáról, és egy kisvárosról, ami bélyeget aggaszt mindenre és mindenkire.

Camille azonban nem csak a cikken dolgozik, hanem a rejtélyen is, és szép lassan felfedezi magának azokat a helyeket, ahol egy pohár ital kíséretében megkapja a következő információmorzsát. De vajon készen áll a már nagyvárosba költözött Camille az igazságra, vagy csakúgy, mint mindenki Wind Gapben, ő is homokba dugja a fejét?

Gillian Flynn Holtodiglan című könyvéből készült sorozat szó szerint tökéletes: a rendezés, a vágás, a szereplők, a zene, a történet, egyszerűen minden tökéletes!

Az Éles tárgyakban egyszerre láthatjuk a múltat és a jelent, és a történet előrehaladásával ismerhetjük meg Camille-t és minden borzalmat, ami vele esett meg. Visszanézünk, és Camille szemén át látjuk a világot, olykor ezek a múltbéli képek csak villanásnyira jelennek meg, sokszor minden kontextus nélkül, mint egy emlékkép, ahogy az emberi gondolatok cikáznak a fejünkben – ettől pedig sokkal szerethetőbb lesz főszereplőnk, miközben szinte eggyé válunk vele a nyolc epizód alatt.

Számos szál halad végig a sorozatban, és ezek közül nehéz megállapítani, melyik kap nagyobb hangsúlyt, mivel epizódonként változik mind a jelentőségük, mind a súlyuk. És igen, itt mindennek súlya van: az alkoholnak, a levegőnek, a cseresznyének, de még egy varrótűnek is.

Amy Adams fantasztikus munkát végez a szériában, egyszerre lehet szeretni, elítélni, ostobának nézni, és valahol mégis, legszívesebben odarohanna az ember, hogy megnyugtassa: semmi gond már vége. De tényleg vége van, vagy életünk minden borzalma velünk él? Megoldás az elengedés és a felejtés, vagy csak kényelmes, de ha meg nem tesszük, belefásulunk! Megannyi kérdés, megannyi válasz nélküli újabb kérdés miközben mi magunk is eggyé válunk főszereplőnkkel, és érezzük magunkon a szülők kíméletlenségét. Lenyűgöző, mert pont ebben a kuszaságban, pont a megválaszolatlan kérdések sokaságában rejlik a válasz, a főszereplőben, a rejtélyben, és bennünk, nézőkben is!

Nem lehet elmenni az Éles tárgyak zseniális zenei választékán sem, ami egyszerre nagyon délies, nagyon klasszikus, és mégis van benne valami modern, ami miatt átérezzük magát a zenét –mert tökéletesen azonosul a sorozatban látott jelenetekkel, amihez csak hab a tortán az olykor igen éles, olykor meg kellemesen megnyugtató vágás.

Bár nagyon-nagyon kevés gyomorforgató dolgot látunk a nyolc epizód alatt, mégis kell hozzá idegrendszer, mivel a készítők nem mutatnak meg nekünk mindent, ellenben kellően a fantáziánkra bízzák a mocsokságot, és ez még ütősebb így!

Az Éles tárgyak számomra az HBO legjobb saját gyártású műsorává vált, ami nem kis dolog!

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..