A legnehezebb dolgom mindig akkor van, ha igazán ütős sorozatot nézek, mivel szidni nem lehet, a dicséret meg egy idő után unalmassá válik. Az HBO legújabb minisorozat ismételten egy ilyen darab, és szó szerint elintézhetném egy szóval a kritikámat: tökéletes!

Camille Preaker (Amy Adams) újságíró nehéz időszakon megy keresztül, sokat iszik, és ez már a munkáján is meglátszik, így főszerkesztője elküldi a lányt, hogy írjon egy személyes hangvételű cikket a szülővárosában történt gyilkosságokról – abban reménykedve, hogy ez majd kirángatja és felrázza Camille-t. Bár nem szívesen, a lány mégis visszamegy Wind Gapbe, ahol visszatérnek szomorú emlékei az elvesztett húgáról, a mindig gonoszkodó ám gazdag anyjáról, a nemtörődöm apjáról, és egy kisvárosról, ami bélyeget aggaszt mindenre és mindenkire.

Camille azonban nem csak a cikken dolgozik, hanem a rejtélyen is, és szép lassan felfedezi magának azokat a helyeket, ahol egy pohár ital kíséretében megkapja a következő információmorzsát. De vajon készen áll a már nagyvárosba költözött Camille az igazságra, vagy csakúgy, mint mindenki Wind Gapben, ő is homokba dugja a fejét?

Gillian Flynn Holtodiglan című könyvéből készült sorozat szó szerint tökéletes: a rendezés, a vágás, a szereplők, a zene, a történet, egyszerűen minden tökéletes!

Az Éles tárgyakban egyszerre láthatjuk a múltat és a jelent, és a történet előrehaladásával ismerhetjük meg Camille-t és minden borzalmat, ami vele esett meg. Visszanézünk, és Camille szemén át látjuk a világot, olykor ezek a múltbéli képek csak villanásnyira jelennek meg, sokszor minden kontextus nélkül, mint egy emlékkép, ahogy az emberi gondolatok cikáznak a fejünkben – ettől pedig sokkal szerethetőbb lesz főszereplőnk, miközben szinte eggyé válunk vele a nyolc epizód alatt.

Számos szál halad végig a sorozatban, és ezek közül nehéz megállapítani, melyik kap nagyobb hangsúlyt, mivel epizódonként változik mind a jelentőségük, mind a súlyuk. És igen, itt mindennek súlya van: az alkoholnak, a levegőnek, a cseresznyének, de még egy varrótűnek is.

Amy Adams fantasztikus munkát végez a szériában, egyszerre lehet szeretni, elítélni, ostobának nézni, és valahol mégis, legszívesebben odarohanna az ember, hogy megnyugtassa: semmi gond már vége. De tényleg vége van, vagy életünk minden borzalma velünk él? Megoldás az elengedés és a felejtés, vagy csak kényelmes, de ha meg nem tesszük, belefásulunk! Megannyi kérdés, megannyi válasz nélküli újabb kérdés miközben mi magunk is eggyé válunk főszereplőnkkel, és érezzük magunkon a szülők kíméletlenségét. Lenyűgöző, mert pont ebben a kuszaságban, pont a megválaszolatlan kérdések sokaságában rejlik a válasz, a főszereplőben, a rejtélyben, és bennünk, nézőkben is!

Nem lehet elmenni az Éles tárgyak zseniális zenei választékán sem, ami egyszerre nagyon délies, nagyon klasszikus, és mégis van benne valami modern, ami miatt átérezzük magát a zenét –mert tökéletesen azonosul a sorozatban látott jelenetekkel, amihez csak hab a tortán az olykor igen éles, olykor meg kellemesen megnyugtató vágás.

Bár nagyon-nagyon kevés gyomorforgató dolgot látunk a nyolc epizód alatt, mégis kell hozzá idegrendszer, mivel a készítők nem mutatnak meg nekünk mindent, ellenben kellően a fantáziánkra bízzák a mocsokságot, és ez még ütősebb így!

Az Éles tárgyak számomra az HBO legjobb saját gyártású műsorává vált, ami nem kis dolog!

Szerző

Avatar
Catleen
Alapító és főszerkesztő

Mindig online kütyüfüggő, “csak még egy epizód” suttogó, űrhajó gyűjtögető kocka, digitális bennszülött. Igazi fangirl és PR munkatárs a Serenityn.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

Hozzászólások

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .