“…az új-zélandi bennszülöttek szerint amikor meghalunk, a lelkünkből csillag lesz. “

A fényességek elég nagy falat volt a maga 942 oldalával, de megérte megküzdeni vele, mert egészen különleges könyv. Elsősorban nem is a történetet tatom kivételesnek, hanem azt, hogy egy huszonéves írónő egy ilyen nagyívű, viktoriánus regényeket is megszégyenítően hömpölygő mű megírására vállalkozott. Azért ez elég szokatlan ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődést.

Eleanor Catton fordulatos, hömpölygő története kerek százötven évvel ezelőtt, az új-zélandi aranyláz idején játszódik, a szigetek legtávolabbi csücskében, ahol szövevényes bűnügyre derül fény. De vajon tisztában vannak-e azzal a tettesek és az áldozatok, hogy mindez csak éppen ennél a csillagállásnál történhetett meg éppen így?

Egy sötét ügy és egy bravúros nyomozás Mars, Vénusz és a többi bolygó képviselői a kaotikus, világ végi településen: miután elolvastuk ezt a csodálatos regényt, garantált, hogy a saját horoszkópunkra is más szemmel nézünk!

Azt hiszem, Eleanor Catton nem egy olyan lány, aki elsieti a dolgokat, legalábbis ha alapozhatom a véleményemet arra, hogy milyen könyvet írt. Ha azt mondom, hogy lassan csordogál a történet, akkor finoman fogalmaztam. Viktoriánus regényeket megszégyenítő tempóban haladunk, kellett is egy kis idő és pár száz oldal, amíg megszoktam és belerázódtam ebbe a komótosan hömpölygő stílusba. Viszont érdekes módon mégsem untam halálra magam, azt leszámítva, hogy az elején türelmetlenül vártam, mikor fejezi már be a sztorizgatást az a tizenhárom ember, aki összegyűlt egy esős estén, hogy megbeszéljék, hogy valaki meghalt, valaki eltűnt, valaki meg kidőlt. Nem bírok magammal, és meg kell jegyeznem, hogy az elején biztosra vettem, hogy egy csapat sorozatgyilkossal van dolgunk, és ki akarják nyírni szerencsétlen, frissen érkezett Moodyt. Mármint mi másért kérdezgették volna, hogy egyedül van-e, tartja-e valakivel a kapcsolatot meg mik az aranyásó tervei? És ráadásul tizenhárman voltak, ami persze tökmindegy, de mégiscsak egy olyan könyvről beszélünk, amiben fontos szerepet kap az asztrológia, szóval akár az ilyen babonás kis hülyeségek is számíthatnának. (El is gondolkoztam rajta, hogy kéne írnom egy ilyen könyvet, olyan szépen elképzeltem a pszichopata aranyásó bűnbandát.)

De vissza a valóság mezejére. Érdekes volt, hogy a sok lényegtelennek tűnő dolog végül milyen fontos lett, ahogy a tizenvalahány ember történeteiből összeállt a nagy egész, és minden jelentőséget nyert.

A karaktereket néha kicsit kevertem, sokszor vissza kellett lapoznom az elejére, hogy most ki a bankár vagy a patikus, annyira nem is emlékezetesek, de vannak köztük nagyon érdekes figurák, és összességében jól ki lettek dolgozva. Főleg a kínai Ah Sook, illetve a nők, Anna és Lydia érdekeltek, bennük volt valami izgalmas.

Az asztrológiai utalások megmaradnak laikusként is feldolgozható szinten – legalábbis nagyjából –, bár bevallom, gőzöm sem volt a fejezetek előtti ábra meg a címek jelentőségéről, annyira meg nem érdekelt, hogy utánanézzek. Az világos, hogy Anna a Nap, aki körül minden(ki) forog, szóval gondolom a hősszerelmes Staines meg a Hold; feltételezem, hogy ezért lehet az egyforma horoszkópjuk is. Néhány dolog azért ismerősen csengett, meg amúgy én szeretem a horoszkópot – persze nem veszem komolyan, de nagyon jól rá lehet fogni egy rossz napot utólag -, szóval nem zavartak ezek az elvontabb dolgok.

Új-Zéland tetszett, mint helyszín; emlékeim szerint ez volt az első találkozásom ilyen nemzetiségű íróval, és más itt játszódó könyvet sem olvastam még. Olyan vadregényesen szép és zord, meg A Gyűrűk Urára emlékeztet… szóval minden szép és jó.

Maga a regény felépítése is említésre érdemes, először ugye ott a rengeteg bő lére eresztett mesélés, aztán a végére gyakorlatilag egy oldalasak a fejezetek, ráadásul az időben is visszafelé ugrálunk. Az egyre kurtább fejezetek tök jól párhuzamba állíthatók a Hold fogyásával, ami lehet, hogy hülyeség, de nekem ez ugrott be olvasás közben.
A vége felé kicsit megzavart az idősíkok váltakozása, és valahogy furcsa volt, hogy a legvégén nem tértünk vissza a jelenbe, így picit befejezetlennek éreztem, kíváncsi lettem volna, mi történt a tárgyalás után. Viszont tetszik a körkörössége, ez is kicsit olyan, mint a holdállás vagy a csillagok állása vagy mi a szösz, vagy az évszakok, vagy az élet… ó, mindjárt átmegyek filozofikus hangulatba. Szóval érdekes, hogy a végén tulajdonképpen visszaérünk oda, ahol az egész elkezdődött, és máris lehetne elölről kezdeni az egészet. (De kinek van arra ideje?)

Az írónő stílusa tetszik, tényleg szépen ír, sok rész egészen megsimogatta a lelkemet a szépségével, bár magát a könyvet nem érzem annyira nagy durranásnak, szóval nem különösebben hatott meg a Man Booker-díj. Gondolom inkább az lehet a titka, hogy egy fiatal írónő 2013-ban írt egy olyan könyvet, ami akár kétszáz évvel ezelőtt is születhetett volna.
A magyar cím szerintem nem valami szerencsés választás, én nem igazán tudtam értelmezni, bár gondolom Annára és Stainesre, alias a két fő (fényes) égitestre utalhat. Viszont egyébként le a kalappal a fordító előtt, nagyon szép munkát végzett, én kifejezetten örültem a régies kifejezéseknek is, kellett a hangulathoz.

Azt nem mondom, hogy újraolvasnám, de megérte elolvasni és dagonyázni egyet ebben a terjedelmes nagyregényben. Az írónő másik könyvét is mindenképpen el szeretném olvasni; a fülszöveget elnézve eléggé távol áll ettől, de szívesen megismerném Eleanor Catton egy másik oldalát is. Ráadásul A próba csak 408 oldal, ami sokkal barátságosabb szám.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..