Ezen a héten lezárult az Odaát egyik legrövidebb évada, és kissé vegyes érzelmeket hagyott bennem, ám mindent összevetve inkább a pozitív irányba billen a mérleg nyelve. Egy meglehetősen gyenge szezonon vagyunk túl, ami nem indult rosszul, ám végül rossz írói döntések hada igencsak lehúzta az összképet. Ehhez képest a Moriah címre hallgató finálé kifejezetten epicre sikeredett – nem lett tökéletes, sőt, akadtak pillanatok, amik roppantul zavartak benne, de összességében mégis jónak mondható. Ismét egy spoileres kritika következik!

A Winchesterek korábban kifundált terve, miszerint Jacket (Alexander Calvert) bezárták volna abba a dobozba, ami még Deannek (Jensen Ackles) készült, amikor Mihály volt az albérlője, nem jött össze. A nefilim kiszabadult és ismét újrakelt a nagyvilágban, ezúttal még mérgesebben, mint ezelőtt, és nem kis káoszt hagyott maga után. Olyannyira nem kicsit, hogy nagyapja, Chuck (Rob Benedict), vagyis maga Isten is látogatást tett a srácoknál, és egy hihetetlen ötlettel állt elő: mivel nem tudja ő sem helyreállítani Jack lelkét, ezért meg kell őt ölni. Ehhez létrehozott egy fegyvert, ami bármilyen létező lényt megöl, azonban vele együtt a használóját is, így Samnek (Jared Padalecki) és Deannek le kell focizniuk, melyikőjük áldozza fel magát. Castiel (Misha Collins) eközben egy másik tervet próbál kieszelni, mielőtt túl késő lenne.

A szokásommal ellentétben most azt hoznám előre, ami nem tetszett az epizódban. Jack karakterizációja az egész évadban rettenetesen bökte a csőrömet, és az utolsó pillanatig reménykedtem abban, hogy más irányba mennek végül az alkotók, mint amelyikbe elindultak, ám a Moriah-ban történtek megadták a végső döfést. Az egyetlen enyhítő körülmény az, hogy a lezárásban adtak némi okot arra, hogy még nem itt van vége az ő sztorijának. Ez valamennyire enyhítette a kiakadásomat, de az életemet azért nem adnám ezért a teóriáért. A másik nagy problémám Chuck történetívével van: alapvetően nem rossz az ötlet, viszont semmilyen felvezetése nem volt az egész sztorinak, így pedig elég sokat veszít a hatásából. Arról már nem is beszélve, hogy Jack születése óta először találkozott a nagyapjával, ám egy mukkot sem szóltak egymáshoz – ha egy jelenetben egyszerre több mint két szereplőt kéne megszólaltatni, és ez meghaladja az írók képességét, ott már bajok vannak!

Na, de jöjjenek a pozitívumok, mert akadtak azért. Azt eddig is tudtuk, hogy Isten – elnézést, Chuck nem éppen ártatlan, sőt, bőven van vaj a füle mögött, ám azt hiszem, a csavarra a végén senki sem számított. Az írók hazudnak, ezt eddig is sejthettük, azt viszont nem, hogy betekintést nyerhetünk az igazi, ótestamentumi Istenbe. Nem sokszor mondtam még ilyesmit, de bravó Dabb! A másik nagy meglepetés még mindezek utánra jutott, és nagyon úgy tűnik, hogy a showrunnerek az utolsó évadra vissza akarnak térni a gyökerekhez. Ez mindenképp méltó lezárása lenne a sorozatnak, és az utóbbi idők felemás teljesítménye ellenére is tudok még izgatott lenni az Odaát miatt.

Itt is a végjátszmában vagyunk, kérem szépen. Induljon tehát az utolsó hellatus, októberben pedig újult erővel és idegrendszerrel várjuk, mit is főztek ki Singerék – csak le ne lombozzák a lelkesedésemet!

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..