Szó szerint tűkön ülve vártam az eheti epizódot, mivel már a címe is biztosított róla, hogy itt és most egy brutális csata jön, ráadásul másfél órában, amikor izgulhatok szó szerint mindenkiért, akit kedvelek vagy nem kedvelek. Egyúttal egy kissé rendhagyó kritika érkezik, kevés történetleírással, ám sokkal több véleménnyel.

Mindenki Deresben, mindenki rettegve, mindenki vérben ázva, és közel sem mindenki túlélve – egy mondattal össze lehet foglalni az epizódot, és szerintem mind erre számítottunk: brutális harc, és sok halál. De tényleg azt kaptuk, amit vártunk?

Mivel nem premieren, hanem fél nappal később nézem az epizódokat, így már reggel szembesültem azzal, hogy sokan a képi világra, konkrétan az állandó sötétségre panaszkodtak, picit tartva ettől indítottam el a tévémet, kapcsoltam le minden villanyt, és kicsit remegve ragadtam kézbe a távirányítót. És az egész epizód végignézés után sem értem, mi volt a gond a képi világgal és a fényekkel, szerintem igen hatásos volt, hogy számos alkalommal nem láttunk az orrunkig se – pont, ahogy a szereplőink – mígnem szembejött velünk maga az iszonyat. Nem mondom, hogy ez egy hibátlan epizód volt, sőt, én még a Trónok harca legjobb öt csatája közé sem tenném, de pont hogy nem a fény és a sötét használata miatt!

Bevallom a régebbi csatákat én jobban szerettem a Trónok harca sorozatban, a régebbiek alatt pedig azokat értem, amit már maga az író, George RR Martin is megörökített könyvében, mivel ezek okos, logikus és rendkívül átgondolt stratégiai hadmozdulatok voltak, ám mióta nem halad a könyvekkel – komolyan, mi lesz már? – azóta a sorozat készítőinek maguknak kell boldogulni, és ez bizony nem mindig jön be.

A deresi csata is hasonlónak bizonyult, mert míg látványilag nagyon ügyes, logikailag már igencsak kifogásolható a stratégiai döntések, különösen a khalasaar csak úgy elengedése, és a nehéztüzérség bevetésének állandó késlekedése – bár a, hogy vagy negyed óra kellett ahhoz, hogy mindenki aki amúgy már egy órája Deresben van, felmásszon a falra védeni, az sem igazán átgondolt. Szóval, míg látványilag nagyon jól megkomponált részt kaptunk, a készítők nem tudtak mit kezdeni a filmeket megszégyenítő hosszal, és ezért rengeteg kis filler-jelenetet csomagoltak be nekünk a csatákba, miközben az egész pusztán a durvaságról szólt. Különösen igaz ez a csata második felvonásában, ahol már az undor határát súrolták a jelenetek, amiknek nem az volt a célja, hogy harcot mutassanak be, hanem elborzasszanak minket.

Ugyanakkor az olyan személyesebb jelenetek, mint Ser Davos ellenségének a felbukkanása, különösen ügyes volt, az egész nem-párbeszéd köztük, a mozdulatok, a szemkontaktus, minden annyira a helyén volt, miközben Tyrion és Sansa is egy nagyon érdekes, kissé fanyar beszélgetést nyomott le, amit még igazán néztem volna tovább is. Persze Arya vitte a prímet, akit végre ismét egy komoly harcban láthattunk – korábban nem sokat harcolt, csak a végeredményt láttuk tőle, de amit már a Briennel való gyakorlás alatt leművelt, borítékolható volt, hogy ebben a csatában aztán igazán fantasztikus lesz.

Az epizód végére azonban folyton az járt a fejemben, mégis miként oldják fel ezt az egészet, miként akarnak pontot tenni a mondat végére, és bár az epizódban látott megoldás briliáns volt, az ahhoz vezető csata közel sem, és egy olyan mély verembe dobta hőseinket, ami pont olyan patthelyzet, mint legyőzni a Halált.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..