Van az úgy, amikor az ember csak úgy vadászgat a könyvek között és szembe jön valami nagyon megkapó. Ilyen volt számomra az Ink. Rég nem éreztem olyan heves olvasási vágyat, mint mikor ennek a regénynek a fülszövegét elolvastam. Kifordított, kissé bizarr, megkapó. Leginkább ezekkel a jelzőkkel illetném – és az ilyen könyvekkel általában szerencsés a viszonyom. Nade…

Kezdjük a legelején: Az Ink világában az a deviáns, akinek nincs tetkója. A rendes ember magán viseli élete jelentős és kevésbé jelentős eseményeinek – jótéteményeinek, örömeinek és bűneinek jelét. Mégpedig szó szerint magán – a bőrére írva, tetoválások formájában. Nem különbözik ebben Leora sem, akinek édesapja ideje korán elszenderül és annak rendje és módja szerint könyvkötészetre kerül a bőre, hogy ezáltal tovább élhessen. Azonban a könyvbe kötött örök élet plusz tíz évhez a halott apának ki kell állnia még egy próbát: tetoválásai szerint méltónak kell találtatnia a lélekbíráló ceremónián, különben könyvére és lelkére a tűz, életére pedig a feledés vár. Leora persze kezdetben biztos benne, hogy nincs miért aggódnia, hiszen apja példás életet élt, jelei egy családszerető, becsületes nyúzó életét örökítették meg. Vagy mégsem? – merül fel a kétség, mikor az új, radikálisan konzervatív polgármester indítványára egy férfit nyilvánosan megjelölnek az elfeledettek jelével. A jellel, ami az örök kárhozat tüzére ítéli viselőjét. A jellel, amire Leora haloványan emlékszik apja bőréről, de nem a könyvéből. Vajon hová tűnhetett? És mit jelölhetett? Vajon méltónak találtatik a szeretett – ám oldalról oldalra egyre rejtélyesebb apa az örök életre családja körében?

Szó se róla – az Ink világa egyedi: egy kicsit abszurd, egy kicsit morbid, egy kicsit izgalmas. Egy kicsit. Ezt a világot pedig az író részletről-részletre, nagyon alaposan bontja ki. Úgy értem – nagyon! Helyenként már szájbarágósan alaposan és részletgazdagon építi világát. Ez egyszerre előnye és hátránya is, mert mialatt tökéletesen érthetővé és megismerhetővé teszi ezt a miénktől jócskán eltérő valóságot, amiben a tetoválások megléte vagy hiánya a legfőbb különbség ember és ember között, valamint vallási keretbe ágyazva az erkölcsösség fokmérője is, a sokszor ismétlődő információk vontatottá teszik a történetet. Azonban a világépítés remek eleme a világát megalapozó vallás alapjául szolgáló mesék/legendák leírása, noha sajnálatosan az utolsó egy-két történetre mintha elfáradt volna szerző és a kezdeti egyedi, általunk is ismert mese-elemeket épp csak nyomokban tartalmazó legendák később már csak a mi világunk meséinek gyenge átiratai, ami persze felveti a kérdést, hogy vajon ez a történet mennyire játszódik a saját világában és mennyire kötődik az általunk ismerthez?

Hasonló a világépítéshez az is, hogy bár főszereplőnőnk, Leora lelki világa remekül érthető és átérezhető, vallásos buzgalma éppúgy, mint családja és legjobb barátnője iránti szeretete, de még tinikori gyötrelmei is, mégis időnként az olvasónak az az érzése támad, hogy mindez túl van hangsúlyozva. Mintha az ember kapna a könyvbe külön neonrózsaszín post-iteket a felirattal: EZT VEDD ÉSZRE! Ez pedig helyenként nagyon frusztráló, különösen a regény után, annak ismeretében, hogy lenne ám tehetsége a szerzőnek a finomabb árnyalásra. Ez leginkább azokban a mozzanatokban érhető tetten, ami az első NAGY FORDULATOT előkészíti.

Ha már a karakterépítésnél tartunk, bár Leora viszonylag jól megfestett és fokozatosan árnyalódó karakter, ahogy kezd megérkezni az életkoros identitáskrízisébe és ezáltal korábban sziklaszilárd meggyőződései megkérdőjelezésébe, a többi szereplőről legfeljebb az mondható el, hogy gyorsan vázolt skiccek és a karakterábrázolások alig részletesebbek az ókori mondák állandó jelzőinél, amiből minden fontosabb alaknak jut kettő-három. A tartalommal való feltöltésük viszont hagy némi kívánni valót maga után, még a fontosabb szereplők esetén is.

Apropó: első nagy fordulat – amire a könyv végjátékában kerül sor! Hogy miért fontos ez? Lényegében azért, mert több fordulat is van – elvileg – a könyvben, de vagy a szájbarágós előkészítés, vagy a klisésség (vagy az én vénségem?) miatt az első jópár sajnos bő tíz oldallal előre megmondható, ez pedig egyetlen magára valamit is adó történetnek sem tesz jót. Úgy is mondhatnám, a cselekmény túlságosan jól előkészített, ami után az első valódi és végső fordulat pontosan a 280. oldalra datálódik a 331 oldalas kötetben, és némi utánagondolást igényel, hogy az ember ne érezze ezt a fordulatot légből kapottnak. Ám míg az első viszonylag könnyen karakterívbe illeszthető, nem így A MÁSODIK, ami az utolsó oldalakig várat magára és a végső ötven oldal zavarossága révén sem megfelelően előkészítettnek, sem pedig kifejezetten karakterívbe illeszthetőnek nem nevezhető. Minden pszichologikusságomat kimaxolva és megfeszítve ki tudom izzadni magamból a karakterhitelesítést, de ehhez valóban minden, a szerző és története iránti jóindulatomra szükségem van. Ez viszont nem lenne egy olvasó kötelessége. A legszomorúbb, hogy ezt a végső fordulatot is fel lehetett volna építeni úgy, hogy egyszerre legyen meglepő, de érdemben előkészített, csak épp ez a karakterívnek az a része, amit ironikus módon túlfinomkodott a szerző és ezért nem volt elég ereje a fordulat előkészítésére, így ezt a váltást elhamarkodottnak, a kötet végét pedig ezáltal összecsapottnak éreztem.

Amiben a szerző viszont erős, mint Thor kalapácsa az az érzékletes leírások, kiváltképp az illatok, hangok, formák, tehát a külső környezet érzékeltetésében. Anélkül, hogy túl sok részletbe bocsátkozna – általában! – képes a helyszíneket és tapasztalásokat úgy megfesteni, hogy az olvasó szinte látja és érzi azokat. Ahol véleményem szerint jobban tette volna, ha spórolt volna ezzel a tehetségével az a csúcspont előkészítése. Noha az a sanda gyanúm, hogy szándéka szerint inkább az idegeket akarta pattanásig feszíteni, valójában abszurd módon leültette a történetet, túlnyújtotta a rétestésztát és komolyan felbosszantotta az olvasót, miközben magának is alávágott rendesen. Mert hát lássuk be: ki a fene fog nekiállni a termet betöltő illatokon, színeken és formákon lamentálni, mikor arra vár, hogy az apja lelkéről és túlvilági életéről döntsenek?!? És ezt az sem menti, hogy egyébként a leírás kitűnő.

A szöveg stílusa egyébként olvasmányos és gördülékeny, de magával ragadónak vagy kitűnőnek nem nevezhető, még akkor sem, ha figyelembe veszem, hogy Young Adult regényről van szó. Ennél az elvileg gyerekkönyv Harry Potter is messzemenően több nyelvi kreativitást tud felmutatni. Összesen talán három olyan nyelvi fordulat jutott a teljes kötetre, amit eredetinek éreztem, bár azt nem tudom megmondani, hogy ez vajon az eredeti szöveget is hűen jellemzi-e vagy csak a fordítónak volt ilyen egyszerű a nyelvhasználata. Ugyanígy az sem bizonyos, hogy a szövegben előforduló anakronizmus vajon a szerző vagy a fordító „bűne”-e? Ami a szövegminőségből biztosan a magyar kiadás számlájára írható az a zavaróan sok névelőhiány és egyéb nyomdai hibák! Értem én, hogy drága dolog a korrektúra, de mégis az egyetlen eszköze a szövegminőség radikális emelésének, tehát kedves kiadók, ne ezen spóroljatok!

Végezetül szót érdemel még a könyv maga, ami nyálcsorgatóan szép és remekül megjeleníti a storyt, miközben modern és dizájnos, merthogy a tetoválásokra hajazó, bronzszínű mintázat metálfényben tündöklik, és amióta megszereztem a kötetet, nem telt el nap anélkül, hogy néhány másodperc tiszta csodálattal ne adóztam volna neki. Ugyanilyen szívmelengető szépség az egyes fejetek elejét díszítő grafika is.

Mindent egybevetve úgy gondolom, ebből az alapötletből többet is ki lehetett volna hozni a karakterépítés finomhangolásával és az egyensúlytalanságok kiküszöbölésével, noha így is kellemesen szórakoztató regényt kaptunk végeredményül néhány gyerekbetegséggel.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..