John Krasinski a Jack Ryan szériában bemutatta, hogy sokkal több ő, mint egy vicces figura, ezt pedig egy saját rendezésű filmmel is megfejelte, ami lebilincselős és izgalmas, olykor drámába hajló storyjával megvett magának kilóra.

Világunkat egy idegen léforma támadta meg, ami annyira érzékeny a hangra, hogy egy pisszenésre azonnal támadásba lendül, és mindent elpusztít maga körül. Az emberiség széttöredezett, a kormányok megbuktak, és mindenki addig van biztonságban, amíg egy hangot sem ad ki. Evelyn (Emily Blunt) és Lee Abbott (John Krasinski) ebben a rettenetes világban próbál túlélni három gyermekükkel, ám egy katasztrófa szinte összetöri őket. Miután valamelyest kilábalnak a gyászból azzal kell foglalatoskodniuk, hogy születendő gyermekük biztonságban legyen, és semmilyen zajt ne csapjon – ami tekintve hogy egy születésről és egy csecsemőről szól, nos, garantált a zaj.

Bár közel sem hibátlan filmről beszélünk, meg kell hagyni, első rendezésként igazán kiváló munka. Az információadagolás, a képi világ, a történet íve mind-mind a helyén van, hogy egyetlen tetőpontban sűrűsödve hangtalanul kirobbanjon, miközben a mellette futó kisebb szálak egyre hangosabban veszik át az irányítást és a figyelmet.

Üdítő volt látni végre egy családot, akik egységesen lépnek fel, ahol nincs extra dráma és hiszti, és persze vannak ellentétek, de pont annyi, amennyi egy házasságot és egy családot hitelessé tesz. Külön érdekes, hogy poszt-apokaliptikus történetek sosem foglalkoznak azzal, hogy milyen szülőként megélni a világvégét, milyen extra óvintézkedésekre van szükség mondjuk egy babánál, egy kisgyereknél, vagy éppen egy tininél. Nagyon tetszett, hogy ezt a szálat szépen bevitték a filmbe, és minden gyerek a maga korának megfelelően viselkedett – vagyis nem voltak indokolatlanul eszesek vagy drámázók, egyszerűen csak nem rendelkeztek azokkal az információkkal és tapasztalatokkal, mint egy felnőtt.

Amúgy meg külön imádom a tényt, hogy Emily Blunt és John Krasinski házasok, és a köztük lévő alapból működő kémia nagyon jó hatással volt a filmre is – hasonlóan remek volt az Aftermath szériában a főszereplő házaspárunknál is.

A film vége számomra indokolatlanul Hollywood-i módon ért véget, de azt hiszem, ennyi hibát egy elsőfilmesnél igazán el lehet nézni, mivel minden más részleten tényleg az odafigyelés és a precizitás volt jellemző. És eközben nagyon-nagyon reménykedek a film folytatásában, mert alapanyag van benne bőven!

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..