A 26. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon volt szerencsém találkozni Moskát Anita írónővel, és ennek a röpke beszélgetésnek eredményeképpen születhetett meg a későbbiekben az alábbi interjú.

„(…) a könyvet tulajdonképpen az olvasó fejezi be, amikor lecsapódik benne a történet. És ahány olvasó, annyi egyedi „befejezés” létezik.”
Moskát Anita

Szia Anita!
Köszönöm, hogy elfogadtad a felkérést az interjúra.
Az idei könyvfesztiválon a dedikálásra szánt időt úgy tudom, hogy ki kellett bővíteni, olyan sokan szerettek volna találkozni veled. De biztosan akad olyan, aki még nem ismer, illetve a rajongóknak is szolgálhatsz újdonsággal. Mesélnél, kérlek egy kicsit magadról? Ki az a Moskát Anita, aki ilyen remek könyveket ír?

Erre én is folyamatosan keresem a választ. *mosolyog* Idén leszek harminc éves, és még mindig rengeteg minden alakul az életemben: az egyetemen biológusnak tanultam, később szerkesztőként dolgoztam, jelenleg pedig megint tanulok, ezúttal marketinget. Az írás volt mindig is a biztos pont. Olyan tizennégy éves koromban kezdtem el aktívan, és nem úgy indultam neki, hogy könyvborítón szeretném látni a nevemet. A mai napig azért fogok neki történeteknek, mert rettenetesen érdekel, hogy kibontsam őket, mert nem tudnék aludni, ha nem írnám meg őket. Biztos van ennek terápiás hatása is: az írás a legjobb önismereti folyamat.

Talán ez a legjobb út a fejlődéshez, ha az ember élményből és kíváncsiságból, nem pedig a fizikai cél érdekében kezd írni. Persze az sem baj, ha az emberben megfogalmazódik, könyv formájában is szeretné viszont látni az alkotását. 2014-ben jelent meg Bábel fiai című köteted. Hogy és mikor érezted úgy, hogy eljött az ideje a könyvkiadásnak?
Amikor a Bábel fiai kéziratával elkezdtem kiadót keresni, már négy korábbi regény végezte a fiókban. Ezeknél éreztem, hogy kevesek, és soha egyetlen szerkesztőnek sem küldtem el őket. Gyakorlások voltak, de miközben a Bábelen dolgoztam, már motoszkált bennem a vágy, hogy ezúttal kíváncsiságból megmérettetném. Az író általában nem látja belülről, milyen a saját szövege. Én se tudtam, vajon elég-e ahhoz, hogy egy kiadó foglalkozzon vele. Szóval elsősorban ez a megmérettetési vágy munkált bennem, hogy visszajelzést kapjak, hol tartok épp. Két-három évig tartott a kiadókeresés, és amikor a GABO elfogadta, már a Horgonyhely kézirata is elkészült. Egy hosszú, nagyon bizonytalan időszak után akkor éreztem először, hogy talán másokat is érdekelhet, amit írok.

Mostanra pedig tudjuk, hogy azok a mások nincsenek is kevesen. A Horgonyhellyel engem is sikerült levenned a lábamról, mert annyira egyedi, sötét és mégis érzelem dús. Az elmúlt tíz évben igen sok olyan fantasy látta meg a napvilágot, amiben mágikus lényeg, mint pl. vámpírok játszották a főszerepet. Ezzel szemben a te könyveidben egy másfajta mágia, egy másfajta fantasyvilág bontakozik ki. Mik inspirálnak, miből meríted az ihletet, hogy ilyen egyedi világokat alkoss meg, mint például a Horgonyhelyben is?
Erre elég nehéz válaszolni, mert egyrészt nincsenek konkrét, specifikus dolgok, amikből aktívan inspirációt gyűjtenék, másrészt meg mondhatnám azt is, hogy mindenhonnan azt gyűjtök. Átfolyik az írón minden benyomás, a meghatározó élményektől és traumáktól kezdve az egészen hétköznapi dolgokig, mint egy tömött buszon zötykölődni vagy nézni a vihart. Ezért nem is az ötletet érzem fontosnak, hanem inkább a témát. Csak arról írok szívesen évekig, ami igazán foglalkoztat: ilyen volt a Horgonyhelynél a nemi szerepek kérdése, vagy az Irha és bőrnél a különbözőség, az identitás formálódása, de ezekről rengeteg különböző ötleten keresztül tudnék mesélni. Végül az az ötlet győz a sok közül akaratlanul is, ami a tudatalattiban motozó témát ki tudja bontani.

Elmondható, hogy nem csak egyedi világokat alkotsz, de mindezt úgy is teszed, hogy igen fontos témákat boncolgatsz közben. Az értékelésekből, véleményekből mennyire látható, hogy megtalálták azt a történeteidben, amit szerettél volna átadni, közvetíteni az olvasók felé? Szoktad egyébként olvasni az értékeléseket?
Igen, elolvasom az értékeléséket. Egyrészt rengeteget lehet tanulni belőlük, másrészt nagyon izgalmas látni, kiben mi csapódott le, melyik rész mondott neki valamit. Nincs bennem egy „elvárt” értelmezés, én csak kérdéseket szeretnék feldobni. Pont az az izgalmas, hogy mindenki új dolgokat vehet észre, és minden olvasat egyenlő és egyformán érvényes. Sőt, vannak olyan értelmezések is, amik írás közben eszembe sem jutottak, de utánagondolva benne van a szövegben. Ez az írás egyik legizgalmasabb része, a könyvet tulajdonképpen az olvasó fejezi be, amikor lecsapódik benne a történet. És ahány olvasó, annyi egyedi „befejezés” létezik.

Ez egy nagyon szép gondolat, hiszen ki ne örülne neki az olvasók közül, hogy az író úgy gondol rá, mint a története befejezőjére. Azonban sajnos nem mindig kap az ember pozitív visszajelzést. Biztos voltak már olyanok is, akik nem találták meg a közös hangot a történeteiddel. Hogy tudod kezelni az ilyen véleményeket? Mert azt én is tudom, hogy bizony minden kiadott alkotás öröme mellé, valahol aggódás és félelem is társul.
Szorongó típus vagyok, örökké aggódom a fogadtatáson, de közben tudom azt is, hogy nem szabad a véleményeket személyesnek venni. Tizenhét éves koromban léptem be egy írókörbe, ahol volt alkalmam edződni és felkészülni, mert „pusztító” típusú írókör: a tagok kíméletlenül véleményezik egymást, nem személyeskedve, de minden hibára rámutatva, őszintén. Elvégre mindenkinek a fejlődés a célja, semmire se megyünk azzal, ha csak körbedicsérjük egymást (de persze nem hallgattuk el azt sem, ha valami jól sikerült). Egy amerikai híres írástechnikai táborban, a Clarionban állítólag azzal kezdik a tagok egymás véleményezést, hogy a saját kinyomtatott kéziratukat leejtik maguk elé, és azt mondják: „ez nem én vagyok”. Nem tudom, ez legenda-e, vagy tényleg megtörténik, és mi sosem csináltunk hasonlót, de nagyon mélyen megragadt bennem, amikor valaki elmesélte. Egy negatív véleménynél ez a legfontosabb, hogy az ember tudatosítsa magában: nem őt bántják, ez nem személyes. Így könnyebb tanulni is belőle, bár ez persze nem jelenti azt, hogy nincs szükségem néha támogató baráti sörözésekre.

A barátok támogatása pedig az ilyen alkalmaktól függetlenül is mindig jó érzéssel tölti el az embert. Ad egy kis pluszt. Sejtésem szerint a rajongókkal való találkozás is hasonlóan pozitív élmény lehet. Van esetleg olyan emléked olvasóiddal, amire kifejezetten szívesen gondolsz vissza?
Nagyon szerencsés vagyok az olvasóimmal, a találkozások során érzékeny és intelligens embereket ismerhetek meg, ha csak pár perces beszélgetések erejéig is. Néha kapok egészen személyes leveleket, milyen élethelyzetben tudtak kötődni a regényhez, ami mindig megérint, de ezekről persze nem beszélhetek. A legváratlanabb talán az volt, amikor egy fiatal grafikus, Gályász Szonja meglepett egy saját maga készített illusztrációval a Horgonyhelyhez, akkor hirtelen szóhoz sem jutottam. Azóta is meghat, ha valakit megihlet a történet, továbbgondolja, és ebből egy új alkotás születik.

Fantasztikus élmények lehetnek ezek. Még hallani is jó őket. De térjünk át pár kérdés erejéig az új kötetre, az Irha és bőrre. A fülszövege alapján egy újabb izgalmas és abszolút nem átlagos történetet foglalnak magukba az oldalak. Bebábozódott állatok, akik aztán valamennyire emberré alakulva bújnak elő. Kérdéses jogok, gettóba zárás. Biztos vagyok benne, hogy igen fontos kérdések vetődnek fel a lapokon, amik nem csak szórakoztatnak, de el is gondolkodtatnak. Mennyi ideig dolgoztál ezen a köteten míg elérte a végleges verzióját?
2013 nyarán kezdtem el először foglalkozni az ötlettel, és 2018 szeptemberében fejeztem be a nyers verziót. Nem dolgoztam rajta folyamatosan, többször is félre kellett tennem akár fél évekre is a sztorit, mert munka mellett nem tudtam vele haladni, de alapvetően sem vagyok egy villám típus. Sok verziót kipróbálok, próbálgatásokkal jutok el ahhoz, amelyiknél végre helyére kattannak az elemek. Van a történeteknek egy „érési ideje”. Hiába írnám meg az első verziót, valahogy hamisnak érezném, elsőre nem találok rá pontosan arra, amit és ahogy mondani szeretnék. És biztos van ebben szakmai ártalom is, nem bírom írás közben kikapcsolni magamban a szerkesztőt, aki folyton azt kérdezgeti, „miért”: miért ilyen a világ, miért ezt a szereplőt választottad, miért fontos ez a konfliktus.

Szóval alkotás közben valamelyest harcot vív benned az író és a szerkesztő. Nem szoktad ennek hátrányát érezni? Vagy inkább pozitívan állsz hozzá és az előnyeire koncentrálsz?
Amikor elkezdtem írni, az egész zabolázatlan volt és nagyon ösztönös (és persze nagyon rossz). Ennek az időszaknak is megvan a maga ereje, csak hagytam, hadd folyjon ki belőlem bármi: gimiben például egy karácsonyi szünet alatt megírtam egy fél regényt, ami a mai tempómmal hihetetlennek tűnik. Ekkor még nem szorongtam semmin. Gaiman mondta egyszer, azt hiszem, hogy kicsit irigyli a saját fiatal énjét, amikor elkezdett írni, és azt se tudta, mit csinál, csak vitte előre a lendület. Most meg már sokkal tudatosabb, és ettől örökké kétkedővé és bizonytalankodóvá válik – még Gaiman is, pedig ha valakinek, hát neki nem kellene bizonytalankodnia.
Valahol minden íróban kiépül az évek alatt egy kicsit a szerkesztő is, mindenki végez önszerkesztést. Bennem akkor kezdett kialakulni, amikor az írókörben rengeteg írástechnikát dolgoztunk fel, gyakorlatokat oldottunk meg, szövegeket elemeztünk. Viszont hirtelen rengeteg szabály és tanács zúdult ránk, és először ez szörnyen blokkolt. Volt pár év, amikor már sok technikai dolgot „értettem”, de írás közben még nem működtek megfelelően, azt éreztem mindenre, hogy rossz, rossz, rossz. Aztán ez lassan elkezdett átkattanni, amikor a megértett technikákat már nem tudatosan használtuk, hanem beépültek a készségek közé. Ez még mind azelőtt volt, hogy szerkesztőként dolgoztam volna. A szerkesztői munka abban segített, hogy nagyon sok regényt elemezhettem, a mélyükre hatolva láttam, mi működik bennünk jól és mi működhetne jobban, ezt pedig tudtam később hasznosítani. A nehézséget meg inkább az okozta, hogy ha egész nap más mondataival törődtem ilyen mélységben, este nem tudtam átállni a saját regényemre, és ezért nem haladtam vele.

Szerintem ez az egészséges aggodalom egyébként kell is, mert talán ettől is ott van az emberben, hogy még jobbat és jobbat szeretne alkotni. Említetted, hogy biológusnak tanultál. Az Irha és bőr történetében ez egyértelműen kirajzolódik. Hatalmas tudás van a hátad mögött, amit vegyítettél a fantasztikummal. Például Kirill és a suták kommunikációja valami fergeteges. Tudatos választásként lett Kirill karaktere őz, Pilaré pedig szkunk?
A biológia oktatás erősen hatott rám, olyan alapvető dolgokban is, hogyan gondolkodom a testről, vagy mit jelent számomra az ember és állat közti különbség. A fajzatok ábrázolását nem akartam idealizálni, az átalakulások sokszor torzak és tökéletlenek, és azt sem szerettem volna, ha pont úgy viselkednek, mint az emberek, csak a fejükön dísznek ott az agancs. Kirill az a nézőpontkarakter, akit a leglátványosabban uralnak az állati maradványai és ösztönei, és a csordatudattal szerettem volna megragadni ezt az idegenséget. Az őzekben rejlő kettősség amúgy is vonzott: hiába szelídnek hitt állatok, Kirill a maga kétméteres termetével és nehezen kezelt agressziójával ellene megy ennek a kialakult képnek. Pilar esetében már nehezebben döntöttem, nála csak annyit tudtam, hogy egy egzotikus háziállatként is tartott fajt szeretnék, és akkoriban pont láttam videókat házi szkunkokról. Az USA-ban legális a tartásuk, itthon tiltott. Nála a történet megkövetelte, hogy „cuki” állatfaj legyen: viselnie kellett ennek minden kiváltságát és következményét.

Napjaink társadalmi problémái, amik nem csak a történetben, az összefüggésekben, hanem a karakterekben is megmutatkoznak, egyenesen átitatják a könyvet. Azonban rövidebb betétek, fabulák is szerepelnek a könyvben, amik nem csak érdekesek, de képesek voltak belőlem előcsalni több érzelmet is, mint például a sajnálatot és dühöt is, ezentúl pedig hozzáadnak egy pluszt a háttérhez. Honnan jött a rövid mesék ötlete? Illetve tudatosan osztottad az egyik karakterre a krónikás szerepét?
Szeretem minél több szemszögből megvizsgálni ugyanazt a kérdést, és bár a három főszereplőm nagyon különböző figura, azért csak szeleteit látják a világnak. Érdekeltek rajtuk kívül is más fajzatok, akik más országban, más körülmények közt változtak át – akad indiai elefántember, családnál nevelt kutya, szexmunkás csincsilla vagy kísérleti alany fácán. Nem akartam, hogy a fajzatok arc nélküli masszának tűnjenek, sorsokat szerettem volna kiemelni közülük, ami kezdettől fogva összeillett Kirill blogjával. Az ő válogatási szempontjai viszont kizárták a pozitív kicsengésű történeteket: Kirill dühös azért, amit az emberek tesznek velük, és ez rányomta a bélyegét, miféle történeteket írt meg.

Teljesen átérzem Kirill dühét, főleg úgy, hogy én már ismerem az ő meséjét is. Azt lehet már tudni, mik a további terveid a jövőre nézve? Úgy gondolom, hogy biztosan megszületett már a következő ötlet, kérdés, amit szeretnél körül járni egy regény formájában.
Van egy fantasy ötletem, amivel majd foglalkozni szeretnék, de addig nem szeretnék róla elárulni semmit, amíg bizonytalan vagyok vele kapcsolatban. Nekem általában hosszas „udvarlási” szakaszom van az ötletekkel, és az „elköteleződés” előtt nem merek beszélni róluk. Ki tudja, hátha valami mást választok végül – az Irha és bőr ötlete is úgy érkezett, hogy azonnal kitúrt egy másikat. De nyáron már szeretném elkezdeni próbálgatni a szöveget.

Már most kíváncsian várom – és úgy gondolom, hogy ezzel nem vagyok egyedül –, hogy mi lesz a következő alkotás, amely kikerül a kezeid közül. Fentebb említetted Neil Gaimant. Kik a kedvenc alkotóid? Kiknek a munkásságát tartod példaértékűnek?
Sokfélét olvasok, így talán kicsit kaotikusnak fog tűnni ez a lista. Az említett Gaiman például nagy kedvenc, az Amerikai istenek és a Sandman sorozat is, de furcsamód talán az esszéi fognak meg a legjobban, amilyen alázattal és empátiával áll a világon mindenhez. Szeretem Atwood humanizmusát, és hogy mennyire jól ismeri az emberi természetet; Valente sziporkázó ötleteit és gyönyörű stílusát; Palahniuk minimalizmusát és nyerseségét, és amiért mindig kirángat a komfortzónámból. Kamaszként majdnem mindent elolvastam Stephen Kingtől, és a mai napig szeretem a ráérős, karaktereken idéző prózát, ahogy beoltott a horror szeretetével is. Nem tudnék választani a skandináv, letisztult stílusú Linn Ullmann, a burjánzó és érzékeny Donna Tartt, vagy a kegyetlen Lionel Shriver közt, és akkor még nagyon rövidre fogtam a listát.

Szép lista, kiváló alkotókkal, akik valóban példaértékű a munkát tettek már le az asztalra. És most azt áruld el kérlek, hogy te milyen jó tanáccsal látnád el a szárnyukat próbálgató alkotókat? Mire érdemes figyelni, energiát fordítani szerinted?
Az alapvető „olvass sokat!” nem maradhat ki – bármilyen zsánerben is ír az ember, azzal fejlődik a legtöbbet, ha nemcsak az adott zsáner friss és klasszikus műveit fogyasztja, hanem minden mást, szépirodalmat, krimit, drámát, meséket, verseket. Ezen kívül nekem két tanács szokott sokat segíteni. Az első a „merj hibázni!” – néha bénító lehet a gondolat, hogy amit leírunk, annak rögtön működnie kellene, és ennek előbb-utóbb az a vége, hogy az ember nem ír semmit. Ha játékként és kísérletezésként tekintünk a szövegre, megszűnik ez a nyomás, a kényszer, hogy mindennek elsőre tökéletesnek kell lennie. A másik a „dobj ki bátran a szövegből!” – sokszor találkozom azzal a gondolattal, hogy úgy kell hagyni mindent, ahogy elsőre kijött, mert az az ösztönös, annak oka van, és másodszorra csak elrontaná az ember. Persze, előfordulhat ilyen is, de ha tudat alatt megjelenik egy halovány kétely, hogy valami nem stimmel abban a jelenetben, az szinte mindig igaz, hallgatni kell erre a vészcsengőre. Néha a legszeretettebb részeket is érdemes kidobni: az új verzió sokkal jobb lesz. És persze harmadszor: „élvezd!”. Bármit is írsz, csináld szívből és lelkesedésből, a magad örömére, ne másokért.

Ezek tényleg nagyon jó tanácsok, főleg a „Merj hibázni!”, mert talán ez az, amitől az emberek a legjobban tartanak. Anita, köszönöm még egyszer, hogy elfogadtad a felkérést, igazán izgalmas dolgokat tudhattam meg, a továbbiakban pedig sok sikert kívánok neked!
Én köszönöm a lehetőséget és a beszélgetést!

Remélem ti is érdekesnek tartjátok a fenti interjút, ha pedig érdekelnek Anita történetei, akkor a Horgonyhelyről és az új, Irha és bőr című kötetről a címekre kattintva olvashatjátok a véleményemet.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..