Amióta ember az ember, azóta vonzódik a félelmetes, sokkoló és megrázó dolgokhoz. Ösztönösen lassítunk az autópályán a balesetek mellett, egy megfelelően tálalt katasztrófahír csillió kattintást hoz, a nyomtatott sajtó fénykorában pedig egy-egy kegyetlen gyilkosság szaftos részletei egekbe emelték az eladásokat. A vérnél és a halálnál jobban csak az emberi gonoszság képes vonzani az elménket, a történelem nagy sorozatgyilkosai épp ezért mindig gyorsan koruk reflektorfényébe kerültek, történeteiket megérte nem csak dokumentálni, de újra és újra feldolgozni is, regény, képregény, film, sorozat vagy akár színdarab formájában egyaránt mindig garantált a siker – minél kegyetlenebb a tettes, annál nagyobb az érdeklődés.

Ted Bundy az ismert történelem egyik legérdekesebb sorozatgyilkosa volt, nem csupán azért, mert az átlagember számára sokszor felfoghatatlan kegyetlenséggel kínozta és csonkította meg áldozatait, de rendkívüli intelligenciája és lehengerlő személyisége folytán rengeteg embert volt képes megvezetni. Harminchat bevallott és ki tudja, hány be nem vallott áldozat maradt utána (egyes becslések alapján akár több, mint 100 áldozata is lehetett), ezzel bekerült a 20. század 15 leghalálosabb sorozatgyilkosa közé. Történetét több tucat könyv, számos film és dokumentumsorozat is feldolgozta az évek során, épp ezért tűnhet elsőre furcsának a Netflix azon döntése, hogy nem csak dokumentumfilm-sorozatot, hanem ezzel egyidőben egy játékfilmet is kihoznak Amerika legnépszerűbb szörnyetegéről.

Csakhogy az Átkozottul veszett, sokkolóan gonosz és hitvány képes volt olyat mutatni, amit eddig egyetlen más film sem a témában. Nem az a célja, hogy Bundy véres tetteit taglalja, nem a kegyetlenség részleteivel akarja az idegeket borzolni, mi több: aki azért ül be erre a filmre, mert egy jó kis véres popcornmozira vágyik, az bizony csalódni fog. Nem is dokumentumfilmről van szó, nem ás a gyilkos múltjának mélyére, nem ismerjük meg életének minden szegmensét, nem tudunk meg különösebben sokat sem módszeréről, sem az áldozatairól vagy a tényleges tettekről.

Annál többet kapunk Ted Bundyól, az emberből, méghozzá végig barátnője, a Lily Collins által játszott Liz Cloepfer szemszögéből. Láthatjuk őt sármos férfiként, a naív és reménykedő hősszerelmest alakítani, és mindenek felett: láthatjuk azt, ami miatt egész Amerika fejét képes volt elcsavarni. Egy rendkívül karizmatikus, humoros showman, egy éles eszű és nagyon is gyors reagálású vonzó fickó, aki pszichopataként képes volt mások reakcióiból villámgyorsan olvasni és alkalmazkodni, ezzel emberek tömegét vezetve meg. Jól bemutatja a film a Bundy-effektust, vagyis azt, hogy bár fiatal lányok tucatjainak halála volt a vád, mégis mindeközben fiatal lányok ezrei rajongtak érte és követték izgatottan a tárgyalását. Ted Bundy ügye volt az első tárgyalás a történelemben, amit a tévé élőben közvetített, a köznép pedig zabálta, és rengetegen az utolsó pillanatig kételkedtek a megnyerő modorú és jóképű fickó bűnösségében. Ezt a hangulatot volt képes Joe Berlinger rendező tökéletesen átadni, neki és Zac Efron mesteri játékának köszönhetően képesek vagyunk az utolsó pillanatig kételkedni abban, hogy valóban ő-e a gyilkos, vagy igaz, amit állít, és mindössze az igazságszolgáltatás és a politika összeszövődésének áldozata.

A High School Musical-szériával bájos-bugyuta szépfiúként köztudatba kerülő Efron ezzel a szereppel megfogta az isten lábát, Bundy bőrébe bújva lehetősége nyílt bebizonyítani, micsoda tehetség lakozik benne. Olyan karizma sugárzik belőle, hogy az átüt a vásznon és a székbe ragaszt, amikor szerelmesen néz, Lily Collinsszal együtt mi is elhisszük, hogy szeret, mikor feldühíti valami, egyetlen arcvonása sem változik, mégis megfagy a levegő és feláll a hátunkon a szőr. A filmben azonban nem csak ő remekel, hanem a naív és őrlődő Lizt játszó Collins is, kettejük közös játéka tökéletes. Emellé már csak hab a tortán a mindenki által Sheldon Cooperként megismert Jim Parsons, valamint John Malkovich mellékszerepe.

A film sok ponton már-már illetlenül könnyed és humoros hangulatú, és talán egészségtelenül pozitív szemszögből mutat be egy kegyetlen szörnyeteget, emiatt erkölcsi vádak is érték – nem alaptalanul. Az, hogy jogunkban áll-e egy ilyen brutális embert vonzónak beállítani, hogy ez mennyire káros akár a kultuszteremtés veszélye, akár az áldozatok családjainak fájdalma miatt, ez mind erkölcsi-etikai kérdés, és mint ilyen, szerintem nem szempontja egy film értékelésének. Az Átkozottul veszett, sokkolóan gonosz és hitvány ugyanakkor egy remekbeszabott film lett, köszönhetően a színészi játéknak és az egyedi szemszögnek. Korántsem tökéletes, hiszen például a széttöredezett történetvezetés néhol öncélú és rontja a film kibontakozását, de ha képesek vagyunk elfogadni, hogy egy Amerika egyik legkegyetlenebb sorozatgyilkosáról szóló filmben a gyilkos senkit nem öl meg, és ha nem a vérfröcsögéssel hatni akaró thrillert akarunk látni, akkor egy rendkívül érdekes és minőségi élményben lesz részünk.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..