A legutóbbi kritikámban azt firtattam, hogy vajon láthatja-e még a magyar közönség a már egyszer feloszlott, és korántsem mai Totót – erre szinte napra pontosan négy év elteltével visszatért a legendás kaliforniai rockbanda kishazánkba. Steve Lukather és csapata ezúttal jubileumi műsorral készültek, hiszen tavalyi válogatás lemezük, a 40 Trips Around The Sun negyvenedik évfordulójuk alkalmával jelent meg, és a turné is ennek szellemében folyik. A budapesti alkalomra a világkörüli út második felében jutott csak sor, ám annyi baj legyen, hiszen az alakulat több ezer ember csütörtök estéjét tette varázslatossá.

A múltkori koncerttel ellentétben ezúttal kaptunk egy előzenekart a ZFG személyében, akik ránézésre picit kilógtak a sorból – nem csak a korukat illetőleg. Ám ha azt vesszük, hogy Steve Lukather fia a gitáros, valamint a basszust a 2015-ben elhunyt Mike Porcaro fia szolgáltatja, mindjárt érthető, miért pont ezek a srácok álltak színpadra Totóék előtt. Ami az előadásukat illeti, önbizalomért nekik sem kell a szomszédba menniük, főleg az énekesnek, és ezt most teljesen pozitív értelemben mondom, nem úgy, mint anno a Deathstars előtt fellépő Krellről. A zenéjük első hallásra tipikus old-school rock ‘n rollnak hat, ám voltak azért érdekes megoldások a dalokban, úgyhogy biztos vagyok benne, hogy hallunk még felőlük a közeljövőben.

A fő attrakció végül pár perccel este kilenc óra után vette kezdetét, és Totóék a nemrég megjelent Devil’s Towerbe csaptak bele először, ami remek buliindító volt. Ezt egyből az egyik legnagyobb sláger, a Hold The Line követte, és a közönség szinte alig eszmélt fel, máris jött egy újabb régi pörgős darab, a Lovers In The Night. Ezután ismét egy új dalt vettek elő Lukatherék, a rendkívül fülbemászó Alone személyében, ám utána egyből kanyarodtak is vissza a régiekhez, és immáron a szívfacsaróan gyönyörű I Will Remember varázsolta el a publikumot. Sokáig nem lazíthattunk, hiszen felcsendült az English Eyes kemény kezdő riffje, majd az amerikaiak bedobták az est első meglepetését, a hétperces instrumentális dalt, a Jake To The Bone-t, amit meglepően nagy lelkesedéssel fogadott a közönség. Az első blokkot szintén egy örökzöld sláger, a Rosanna zárta, és ezen a ponton úgy tűnt, már nem maradt egyetlen csendben ülő vagy álldogáló ember sem az arénában. A zenekar tagjai a következő pár szám erejéig mind előre jöttek és picit lerövidítve, akusztikus verzióban előadták az első lemezről származó Georgy Porgyt, a Human Nature-t – amit egyébként Michael Jackson énekel, de azt kevesen tudták, hogy eredetileg a billentyűs, Steve Porcaro írta a dalt -, az I’ll Be Over You-t, a No Love-ot, valamint a Stop Loving You-t. Az esemény utolsó részének bevezetéseként az újoncnak számító Dominique Taplin nyomott le egy fenomenális billentyűszólót, mielőtt belevágtak volna a Girl Goodbye-ba. A hangulat tovább fokozódott, amikor felcsendült az Isolation egyik legjobb száma, a Lion, amit ismét egy instrumentális darab követett, a Dűne című film egyik betétdala, a Dune (Desert Theme). A végére belefért még egy feldolgozás is, a While My Guitar Gently Weeps, ami még mindig libabőrt produkáló, főleg Lukather előadásában. A hivatalos műsoridőt a Make Believe-Africa páros zárta, ám a visszataps után még eljátszották a Home Of The Brave-t is, amire még talán nagyobbat tombolt a közönség, mint előtte az Africára.

Koncert előtt a dallistát elnézve voltak kétségeim ezzel a koncerttel kapcsolatban, hiszen például két nehezebben emészthető instrumentális számot berakni egy kétórás műsorba úgy, hogy a közönség 99 százaléka a rádióformátumhoz van szokva elég merész húzás. Így is kicsit nehezen indult be a buli, ráadásul volt egy rövid időszak a közepén, amikor kicsit leült a hangulat, ám összességében nem lehet panaszom sem a zenekarra, sem a dalokra, és még a közönségre sem. Negyven évvel, és nagyjából húsz stúdióalbummal a hátuk mögött a bandának igazán nehéz úgy felépíteni egy koncertet, hogy mindenki elégedetten távozzon, ám ez javarészt sikerült ezen a csütörtök estén. Ami pedig magát a zenészeket illeti, rendkívül odatették magukat, anélkül hogy erőlködni láthattuk volna őket. Sőt, én még ilyen higgadt és laza előadókat nem láttam, olyan volt, mintha pár legjobb barátot láttam volna együtt jammelni – és amúgy ez rendkívül leegyszerűsítve így is van.

Kevés olyan formáció van, mint a Toto, hiszen rengeteg tagcsere és arculatváltás után is úgymond önmaga tudott maradni, az pedig hihetetlen, hogy több mint negyven év után még mindig zenélnek és – nem utolsó sorban – élvezik is mindezt. Nem tudom, mit hoz a jövő számukra, de bármi is legyen, én örülök, hogy a rajongójuknak nevezhetem magam.

 

 

Dallista:

 

Devil’s Tower

Hold The Line

Lovers In The Night

Alone

I Will Remember

English Eyes

Jake To The Bone

Rosanna

 

— akusztikus blokk —

 

Georgy Porgy

Human Nature (Michael Jackson feldolgozás)

I’ll Be Over You

No Love

Stop Loving You

 

Girl Goodbye

Lion

Dune (Desert Theme)

While My Guitar Gently Weeps (Beatles feldolgozás)

Make Believe

Africa

 

— visszataps —

 

Home Of The Brave

 

(Képek: Török Hajnalka)

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..