“A gránátalmafák árnyékával beszélgettem. Azok legalább akkor is itt lesznek, amikorra mi már mind elmegyünk.”

A pakisztáni származású Tariq Ali a tizenötödik századi Granadába kalauzolja el olvasóit, és egy családtörténet keretein belül meséli el a történelem egy viharos szeletét.

Granada, ​1499. Hét évvel az iszlám utolsó európai bástyájának keresztény visszahódítása után a muszlimok számkivetettként élnek a városban: nem gyakorolhatják vallásukat és szokásaikat, és nem használhatják az anyanyelvüket sem. Cisneros püspök a katolikus királyok megbízásával érkezik Granadába: neki kell levezényelnie a „hitetlenek” megtérítését. Elrendeli a városban fellelhető összes muzulmán könyv elégetését, ezáltal nyolc évszázad felbecsülhetetlen értékű szellemi kincse semmisül meg. A spanyol inkvizíció időszakának eseményeit a Banú Hudajl nevű arisztokrata mór család szemén keresztül látva egy egész civilizáció története tárul fel, amely saját pusztulásával szembesülve kényszerű döntés előtt áll: megadja magát, elmenekül, vagy harcba száll az elnyomóival. És miközben az idő megállíthatatlanul halad előre, életükre az inkvizíció árnyéka vetül. A családi udvarházhoz tartozó kert gránátalmafái között azonban megelevenedik a múlt is, és a jelennel összemosódva rég elfeledett titkok, szerelmek, fájdalmak és szenvedélyek törnek újra a felszínre.

A gránátalma lelkes rajongójaként nem lehetett kérdés, hogy kell nekem ez a könyv, gyakorlatilag már a fülszöveg elolvasása előtt, pusztán a cím és a szépségesen gránátalmás borító alapján üdvözöltem is köreinkben. Mármint a könyvespolcomon.
Tariq Ali stílusa teljesen levett a lábamról, nagyon szerettem a hangulatos, érzékletes leírásait (a kajáktól néha konkrétan megéheztem), a metaforáit és a rengeteg szép és értékes gondolatot, amit közvetít. Na meg a gránátalmafákat, hogy a liget milyen központi szerepet tölt be a család életében.

A karakterizálás csillagos ötös, az egész Banú Hudajl családot nagyon megszerettem, mindannyian emlékezetes szereplők, beleértve a szolgáikat is. Szerettem az egyszerű hétköznapjaikról, a családi sztorizgatásokról olvasni, de persze végig érezni lehetett a közelgő viharfelhőket; elvégre mégiscsak egy – leírni is fáj – könyvégetéssel kezdődik a történet. Így elkerülhetetlen, hogy előbb-utóbb a család is belekeveredjen valahogy, és az idill helyét átvegyék a tragédiák.

Ennél fogva számítottam valami hasonló befejezésre, sőt, tulajdonképpen nem is lehetett volna happy end, de azért így is belefacsarodott a szívem. Az Epilógus és a keresztény hódítók érkezése az aztékokhoz pedig igazi mellbevágás, mert a történelemből és az imént olvasottakból tudjuk, mi fog történni ezután.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..