Mostanában eléggé rákaptam a podcastokra, és az egyikben arról beszéltek, hogy akik a mai internetes influencer világot megfilmesítik, azok általában “túl öregek” ehhez. Nincsenek tisztában ennek a működésével, stílusával, hangulatával, így a film esetlenül és elbénázva kerül ki a vászonra. Leginkább olyannak érződik, mint mikor a nagymamám azt mondja, hogy a receptet levette az internetről. A lényeg, hogy ebben a podcastban azt állították, hogy minden ilyen film pocsék, kivéve az Ingrid goes West, mert az tényleg megfogja ezt a jelenséget. Ezzel jól fel is keltették az érdeklődésemet, úgyhogy vágjunk bele!Ingrid (Aubrey Plaza) egy fiatal lány Pennsylvaniából, aki édesanyja halála után mentálisan instabil állapota kerül, és arcon fújja egy barátnőjét az esküvőjén paprikaspray-vel, mert a lány nem hívta meg, ennek köszönhetően pedig egy mentális betegekkel foglalkozó intézetbe kerül. Mikor kijön, úgy érzi, nincsenek barátai, nem tudja senkivel megosztani az életét, és rettentő magányában rátalál az instagramra, és felfedez rajta egy népszerű influencert, Taylort (Elizabeth Olsen), akinek varázslatos élete teljesen lenyűgözi. Napokat tölt azzal, hogy Taylor posztjaira vár, úgy érzi, már olyan közel került hozzá, mintha a legjobb barátnője lenne, majd mikor egy kommentjére Talyor válaszol, hogy “Ha LA-ben jársz, mindenképp próbáld ki ezt a kávézót!”, kapva kap a lehetőségen, és az anyja hagyatékából odaköltözik. Lakást bérel egy szimpatikus, képregényrajongó srácnál, Dannél (O’Shea Jackson Jr), aki megpróbál barátkozni vele, de Ingrid rá se hederít. Egy küldetése van: a lehető legpontosabban lemásolni Taylor életének minden szegletét, megtalálni őt, és minden időt vele tölteni, hogy ő maga is olyan népszerűvé válhasson.

Én nem láttam több ilyen jellegű filmet, úgyhogy nem tudom megmondani, hogy ez-e a legjobb ilyen film, azt viszont el tudom mondani, hogy nem ez a világ legjobb filmje. Nagyon kevés szereplővel dolgozik, ami nem tudom, hogy az alkotás egyszerűségére utal vagy inkább egy metafora. Lehet, én gondolom túl, de az is lehet, azt szimbolizálja, ahogy beszippantja az embert a közösségi média, és emiatt észre sem veszi a körülötte élőket, csak azzal a kis csoporttal foglalkozik, akiket követ, és akik a legjobban érdeklik, természetesen az interneten. Azért gyanakszom erre, mert még mellékszereplőből is nagyon kevés van, a poszteren szereplő embereken kívül még egy megnevezett szereplő van, és talán négy névtelen karakter.

Amitől viszont igazán jó görbe tükör lesz, az az, hogy a film nem nézi le a szereplőket. Nem azt érezzük, mintha egy mérges öregember integetne ránk a szomszédból, hogy “Ezek a nyavalyás ezredfordulós pernahajderek…”, hanem ténylegesen egy mai fiatal szemszögéből mutatja be. Alapvetően nem tünteti fel rossz színben a közösségi médiát, a problémás viselkedés benne az, ahogy Ingrid szinte Taylor megszállottjává válik. Emellett viszont bírálja is az “instacelebeket”, jól megfogja a tiszavirág életű érdeklődésüket, azt, ahogyan mindig új ötleteik vannak, és mindig valami iránt rajonganak. Ingrid karaktere pedig tulajdonképpen mi vagyunk egy görbe tükör előtt. Mi, akik nézik a fantasztikus fotókat a neten, látjuk, mennyire jól érzi magát valaki abban a kávézóban, ezért mi is ott szeretnénk reggelizni, és mi is szeretnénk megvenni azt a hajvasalót, amiért annak a sikeres lánynak olyan gyönyörű a haja vagy azt a fotelt, amitől olyan otthonos és sikkes a nappalija. Habár nem költözünk utánuk, és nem verjük el minden pénzünket dizájner csillárokra, azért mi is sóvárgunk a kényelem és a fényűzés után, és talán még meg is vesszük azt a légfrissítőt, amiről kedvencünk úgy áradozik.

A másik zseniális aspektusa a filmnek az apró elejtett megjegyzések, helyszínek, részletek, amikre ha odafigyelünk, jókat derülhetünk rajta. Ilyen például a sajnálkozás, hogy nem volt nyitva a gazdapiac, és csak ócska bolti zöldséget tudtak venni, a Café Gratitude, ami egy létező hely, és tényleg ad a személyzet egy napi fura témát, amiről lehet beszélgetni, vagy ahogy Taylor órákig instruálja az autószerelőt, hogy milyen képet készítsen róluk.

A színészek egyébként fantasztikusak, Plaza remekül alakítja a dilis főszereplőt, akit még szeretni és sajnálni is tudunk, minden orbitális hülyesége ellenére. Olsen tökéletesen formálja meg a bohém és szabad internetsztárt, akinek minden döntése és lépése olyan könnyed, kifinomult és laza, legalábbis ezt mutatja kifelé. Mellettük igazán jót alakít még Billy Magnussen, aki Taylor függő, nyughatatlan és rendkívül idegesítő öccsét alakítja.

Összességében nem mondanám, hogy mint film, kiemelkedő, viszont mint film ebben a témában, nagyon erős. Jól bemutatja a problémákat, az internetes élet visszásságát, de nem nézi hülyének sem a nézőt, sem a szereplőket. Ha érdekelne egy ilyen társadalomkritika, ahol nem érzed úgy, hogy semmirekellő pózereknek állítják be a fiatalokat, akkor megér egy megnézést, talán még el is gondolkodtat.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..